*követi Edet le, a vörös szőnyeges lépcsőkön, miközben többször végigsimít a puha, bársonyos falon. Szólna a fiúnak, hogy nem, nem arra kell menni az ebédlőbe, de eddigi rövid ismeretei alapján úgy van vele, hogy inkább nem mond semmit, Ednél jobb, ha úgy tesz, hogy nem közli vele,ha vétkezik, így csak a különböző hatalmas termeket, csillárokat, képeket, mindenféle díszes mütyűröket, ékesebbnél
*ékesebb csecsebecséket, gondos munkával kialakított pácolt fa bútorokat veszi szemügyre alaposabban, nem is szentelve látszólag figyelmet a hosszú hajú téblábolására. Mikor végre beérnek a konyhába-ahol már tegnap jártak, ezért is furcsa,hogy társa elfelejtette idefele az utat-ő is bemegy a kamrába Eddel keresgélni mindenféle ennivalót*-Mint valami besurranó tolvajok *mondja kicsit somolyogva, és amennyi ételt csak tud az ölébe vesz, úgy viszi vissza a hatalmas gyertyákkal és fonnyadó virágokkal díszített asztalhoz. Vaj híján kénytelenek a kenyeret paradicsommal és mindenféle más zöldséggel enni, de a répák közül előbukkan egy kolbász darabka is, ami eléggé frissnek látszik*-ó nini! Mi van itt! *mondja megcsillanó szemmel, és jó német módjára nagyot harap a húsdarabba*-ahh...boldog a gyomrom *motyogja teli szájjal, és úgy habzsol, mintha most enne életében először. A habzsolás miatt többször köhög is egy-egy cigány útra tévedt morzsa miatt, de a tempóból nem vesz visszább, mivel sok energiát elpazarolt a tegnapi nap folyamán. Az ételbe temetkezik, de mikor Ed megszólal, felé fordítja tekintetét, és kisebb falatokat harap, hogy a sok kaja ne tömítse el hallójáratait.*-Ohh...hát...ha hosszabb ideig leszek hajlandó itt maradni, akkor talán nem bánnám, ha elmagyaráznád az itteni dolgok menetét *lenyeli a falatot, és a tányérjára néz*-mert....valljuk be...elég abszurd dolgok történtek odalent, amikhez nem nagyon van felkészülve a gyomrom *teszi le a kezében lévő kenyérdarabot, és arrébb tolja a tányért*-az a szörny...akkor azok a dolgok amiket te...csináltál...*~és azok a lények amiket a liftben láttam...~*-...nos...túl sok volt az nekem egy napra ^^" *erőltet egy elég keserédes mosolyt az arcára, és feláll az asztaltól, majd a mosogatóhoz lép, hogy töltsön magának az egyik polcról leemelt kristálypohárba vizet*-talán ki tudnánk találni valamit, hogy hazajuthassak itt, békében....*nézegeti a vizet, majd húzóra megissza, és visszamegy Edhez, kihúzza a
*széket, és leül rá, miközben tekintete szőke partnerére téved ismét*-egyébként...ha már úgyis együtt leszünk *szusszant egyet*-mesélhetnél kicsit magadról *ejt meg egy őszintébb és barátságosabb mosolyt ~az emberi dolgokra kell koncentrálnom, különben beleőrülök~ és az egyetlen emberi dolog itt a házon kívül az Edward.*
Edward:
*Megütközve bámul a másikra, és egy ideig nem is lehet leolvasni tekintetéről semmit. Majd figyelmét az előtte lévő táplálékra fordítja, és megköszörüli a torkát.* A nagy helyzet az, hogy fogalmam sincs, mi a nagy helyzet. Mielőtt a lenti városba mentem volna, csak annyiról volt tudomásom, hogy az Ezredes a Führer életére akar törni az otthonában. Fogalmam sincs, hogy mi lett ennek a vége. * kezd bele a mondandójába, közben úgy tesz, mintha elkerülte volna figyelmét Alfons javaslata, hogy meséljen saját magáról.* Két lehetőség van. Siker vagy kudarc. Kudarc esetén, mi... legalábbis én, halott ember vagyok. Az összes segítőtársammal együtt. A rangommal együtt, mindennel. Sőt az eséllyel is, hogy rövid időn belül haza jutsz. Nem tudom, hogy Dante mennyi információnak volt a birtokában, de szerintem a könyvtárában nincs meg minden, amire szükségünk van. *idegesen dobol az ujjaival az asztalon, és nem igazán érzi magát elég összeszedettnek ahhoz, hogy azonnal folytatni tudja a helyzet jelentést.* Ahhjj... Annyi mindent nem tudsz! *fogja a fejét* Semmit se tudsz! >< * elkedvetlenedve a konyhaszekrény felé bámul,és beharapja alsó ajkát. ~ Nem az ő hibája, nem tehet róla..~ de akaratlanul is kicsit felhúzza magát.* Pár napot itt kell maradnunk, de én minél előbb meg akarom tudni, hogy mi a helyzet a Központban. Titokban persze, mert ha köröznek, akkor nem szívesen vállalnám fel önmagam a nagyközönség előtt, mint "merénylő" vagy "tömeggyilkos" esetleg "áruló". *megint visszapillant a szőkére.* Amestris egy katonai erővel irányított köztársaság... és szinte minden a hadsereg ellenőrzése alatt áll. Kiszúrnak, és eltörölnek. Szóóóval..érted.... *köhint egyet, majd témát vált.* Egyébként, az a dagadt valami ott lent, a föld alatt egy homonculus volt, név szerint Gluttony... és meg akart minket enni... Nincs tele ez a világ ilyesmivel, csak... néha úgy...vannak fura dolgok...*zavartan elpillant.*
Alfons:
*szinte az álla is leesik a csomó mondanivalótól, és agya minden egyes végződésével próbál a lényegesebb részekre koncentrálni. De...minden amit mond az ugyanolyan fontos... Mikor Ed elkezdi lebecsmérelni őt, hogy mennyire tudatlan, megszívja magát, és idegesen ökölbe szorítja a kezét. ~nem én tehetek róla bazdmeg~ mondja magában Ednek, de elnézve a kétségbeesett ábrázatát, inkább némán bólogat,látszólag ügyet se vetve a lenézésre. A halál gondolata nem annyira csábítja őt, és igencsak kezdi beparáztatni a tudat, hogy valszeg ha minden rosszul jön össze, és elkapják őket, Ed mellett az ő feje is a porba hull. A fontosabb részeknél bólint nagyobbakat, miközben feltörő hányingerét nyeléssel próbálja visszafojtani. Gyomrában az izgalom erős görcsöt vált ki, keze elkezd megizzadni, és egyre jobban melege kezd lenni ahogy tovább hallgatja ennek a diktatórikus rendszer összetételéről szóló tényeket. Ő is egy ilyen világból jött, legalábbis nagyon hasonlóból, szóval tudja jól. hogy ha valaki kilóg a sorból, vagy esetleg valakit megpecsételnek a nép és az állam ellenségének, az igencsak hamar akasztófán végzi. Pulzusszáma megnő, amint ismét szóba kerül az a szörnyeteg. Annál félelmetesebbet még sosem látott. És Ed még ezt fura dolognak nevezi??*-m-már bocs, de a fura dolog az az, ha valakinek hatos ikeri vannak,vagy...vagy vakon születik. de ez...ez a szörny....*áll fel, és mutat valamerre*-ez a varázslás amit ott műveltél...ezt egyáltalán nem fura dolognak nevezném!*kezd felmenni neki a pumpa, és a nyugalmi állapota is szerte foszlani látszik*-Ez abnormális!!*mondja kicsit felemelve a hangját*-ez természetellenes! Ilyen nincs sehol se! *megremeg a keze, és az ajka is, ahogy a kétségbeesés újonnan rázuhant*-és ha itt megtalálnak?? Ha ránk rontanak? És megölnek? Átváltoztatnak valami békává vagy mit tudom én mivé?? Azt sem tudom hol vagyok! Nem is tudom megvédeni magam! Legalább...valami fogást taníthatnál ahelyett, hogy lebaszol, hogy semmit sem tudok erről a helyről! *el akarta hallgatni, igen, de most az egyedüllét érzése ismételten teret hódított agyában, a gondolatok meg csak úgy cikáznak ki a száján*-mi van ha te itt hagysz?? Mi a faszt csináljak én itt egyedül?? *lép egy lépést hátra, majd idegesen a hajába túr, és kicsit könnyes szemeivel Edet vizslatja egy jó ideig, némán*-én csak...nem ismerlek....*szusszant egy nagyot*-n-nem tudom, hogy megbízhatok e benned....hogy...számíthatok e rád, vagy át fogsz ejteni....ahogy elmondtad ez a világ nagyban hasonlít az enyémhez...legalábbis ami az állam felállását illeti...és..nálunk sok a kém...a besúgó...aki abból él, hogy idegeneket árul be, akiket aztán kivégeznek...ha mesélnél magadról, ha engednéd hogy jobban megismerjelek *rázza meg a fejét*-csak téged ismerlek itt...*dől az ajtónak, és gondterhelt arccal kinéz az ablakon*-nem akarok meghalni...haza akarok jutni *suttogja halkan, és próbál lehiggadni, nem a "nemsokára meghalok mert ez a fiú elárulhat" gondolatmenetre koncentrálni*
Edward:
*Teljesen megdöbbenve mered a másikra, és látszik rajta, hogy kb nem jut szóhoz meglepetésében. Meredten ül, és nézi Alfonst, közben pedig agya egy megállóban rostokol. Próbálja feldolgozni a hirtelen jött áradatot, majd kissé mérges arcot vág. Nem vagyok besúgó! *csattan fel mérgesen.* És nem fogok esedezni, hogy megbízz bennem! Nyugodtan le lehet lépni, ha annyira megbízhatatlannak tartasz, senki se tart fel! Menekülj csak, hátha belerohansz pár portyázó vandálba! *a kezei ökölbe szorulnak. Jó, oké, hogy nem tud róla semmit a fiú, de azért az, hogy nem hagyta, hogy Gluttony felfalja ott lent, azért az csak elárul valamit. Kicsit megsértve érzi magát, mintha... mintha saját öccse kétségbeesése csapódna le Hein... Az öccse... aki már nem bízik benne. Akit magára hagyott, és botor módon elcserélt erre az emberre. Akit cserben hagyott, akinek csalódnia kellett benne.. Fejét az előtte lévő kajára szegezi, de hirtelen belevillan agyába a felismerés, hogy szabályszerűen hányingere lett magától, és semmit sem képes legyűrni már a torkán. ~Sajnálom.. Alphonse, könyörgöm, ne utálj meg...ne veszítsd el a bizalmadat irányomban...könyörgöm..~ torka összeszorul, szája pedig megrándul, és némán, lehajtott fejjel ülve marad.* Igazad van... *préseli ki összeszorított ajkai között.*.. S-sajnálom... én... *elhallgat rövid időre, és érzi, hogy kiszárad a szája.* Majd...tanítok neked valami önvédelmet... meg... minden... Megyek is, és megkeresem a könyvtárat, hátha találok benne valamit..* azzal fel is áll, és választ sem várva kisiet a konyhából. Nem vágyik a társaságra. Egyedül akar lenni egy kicsit, hogy összeszedhesse gondolatait. Az épület szinte kong az ürességtől, a léptei is visszhangot vernének ha a szőnyeg nem tompítaná. Túl nagy ez a hely, túl hátborzongató, mégis jelenleg úgy érzi, hogy inkább egyedül van, mintsem bárki mással. Tennie kell valamit, lehetőleg minél előbb. Fogalma sincs, hogy merre találja a könyvtárat, ezért bejárja a még felderítetlen területeket, és az emeleten, egy nehéz és nagy ajtó mögött rálel a keresett teremre. Szép fényes, és rendezett, nem sok Ed-féle alak járhatott itt, mivel minden a helyén van. Nincs mondjuk túl sok könyv, de azért még lehetséges, hogy talál köztük olyat, ami hasznos, és esetleg a központi könyvtárban nincs meg. Végighúzza ujját az egyik polcon, és csíkot hagy maga mögött. Jó vastag porréteg ül a termen, vajon mikor lett utoljára használatba véve? Dante az utóbbi időben biztos csak a Bölcsek Kövére koncentrált, és nem maradt ideje olvasni.
Alfons:
*már vágna vissza neki, hogy ő mégis honnan szopja, ki hogy nem besúgó, mikor Ed hangulatán ismét úrrá lesz a komorság, a rosszkedv, és a fájdalom egyvelege. Torka elszorul ettől a látványtól, és ahogy a fiú felállva elhalad mellette valami iszonyatos önvád ébred fel benne, amit egyből el is akar hessegetni ~nem én tehetek róla, hogy ilyen búvalbaszott~ mentegetőzik saját maga előtt, és inkább visszamegy az asztalhoz, leül, és bekap még egy falatot a "szendvicséből". Csakhogy a gombóc a torkában olyan nagy, hogy nem nagyon hagyja, hogy Alfons nyugodtan békésen lenyelhesse. Felsóhajt, és tarkót vakar, mert mostmár végképp nem tudja hogyan tovább. Ed felcsattanása kizökkentette őt a kétségbeesés sanyargató tudatából, aminek hála kicsit ésszerűbben képes már gondolkozni. Ennek eredményeképpen rájön, hogy talán nem kellett volna annyira bunkó módon tudatnia a másikkal, hogy nem bízik benne annyira, hogy nyugodt szívvel aludjon mellette. Ránéz a fiú tányérjára, amiben az étel éppen csak meg van kezdve, egy, talán két harapást ejtett a tulajdonosa a kenyérbe, és a zöldségbe. Ettől se lesz jobb kedve, és a magányosság is ismét elkezdi fojtogatni. Feláll, és ismét a kamrához lép, ahonnan előhalászik pár tojást, hagymát, meg azt a kevés kolbászt is előveszi amit még ő hagyott meg. Most, hogy így egyedül maradt a gondolataival, és saját magával, mélyebben el tud töprengeni azon, hogy mégis mi lehet a társában. Normális esetben nem érdekelné ennyire, hogy egy vadidegen mégis miket érezhet, vagy mitől lehet annyira szomorú, de mivel még mindig Edward az egyetlen, akit itt ismer, és aki segíthet neki hazajutnia, kénytelen a depressziója okán forgolódni. Gondolatmenete közben elkezdi az alapanyagokat előkészíteni a főzéshez, mivel eldöntötte, hogy jó benyomást fog kelteni. És két ember között a legrövidebb út, a mosolyon kívül ugyebár a hasukon át vezet. Nem feltétlenül azért akar imponálni Ednek, hogy aztán örök barátok legyenek, csak...talán kicsit számító módon az van Alfonsban, hogy ha jobban megkedvelteti magát vele, talán hamarabb haza tudná juttatni, addig pedig nem olyan keserű szájízzel taníthatná az itteni dolgokra. Olaj híján zsírban főzi ki a hagymás kolbászos rántottát, majd mikor kész, tálcára pakolja kenyérrel, és Ed után ered. ~könyvtár...könyvtár~ lábai automatikusan abba a bizonyos helyiségbe viszik, meg is lepődik rajta rendesen, de csak a szerencsének tudja be. Benyit, és a sorok között meglátja az ismerős szőke loboncot. Nagy levegőt vesz, és odalépdel hozzá, azt mantrálva magában, hogy: ~nem borítod a fejére az egészet, nem borítod a fejére az egészet~. Mosolyt erőltetve az arcára leteszi elé a földre, majd kiegyenesedik, és úgy néz le rá*-nos...remélem szereted a rántottát....*pislog rá kicsit zavarban, majd hátrál pár lépést,és szép lassan a kijárat felé veszi az irányt, mert félő, ha tovább marad itt, a rántotta mellett még a könyvespolcot is arra a világvége hangulatú fejére borítja. Nem szereti a depis embereket, egyáltalán nem. Legszívesebben megverné őket, de mivel nem az a verekedős fajta, és jobb esetben a másik agyonalázná, rossz esetben itt is hagyná, inkább csak szép lassan kisunnyog, hogy Ednek még ideje se legyen visszautasítani az ételt, amit KÜLÖN.NEKI.KÉSZÍTETT.*
Edward:
*Belemerült az alkímia történetébe, habár már olvasta, nem egyszer. A könyv maga nagyon régi és kopott. Biztos sokat volt kézben. Vajon Dante hány éve élt pontosan? Milyen fontos eseményeken volt jelen, vajon köszönhető-e neki valami abban, hogy az alkímia ilyen profi szintre fejlődött? Megrázza a fejét. Nem valósínű, hiszen a nő nagyon önző, ha képes lenne annyi embert feláldozni csak azért, hogy ő tovább élhessen, biztos nem sokat törődött a társadalom helyzetével. Bezárkózott ebbe a kastélyba, és bújva a romantikus mesekönyveit, várta Hohenheimot, aki nem jött. Nem jött, mert elhagyta őt...~ és beleszeretett Anyába..~ Ed vhogy kifejezetten örül, hogy anyjuk nem tudja milyen életük van a fiainak. Sőt, Alphonsenak szinte nincs is,mert Ed elvette tőle... Csak arra kapja fel fejét, hogy Alfons leteszi mellé a tálcát, rajta a rántottával. Rámered a rántottára, majd felnéz a másikra, és már moccan is, hogy arrébb menjen vagy valami. Nem is fordul meg a fejében, hogy a tálcán lévő étket neki szánták. Alfons nem zargatja, már megy is kifele, Ed eddig szóhoz sem jut. Váratlan volt. És lereagálhatatlan. Legalábbis a szőke számára. Az ajtó becsukódik, ő pedig szemezni kezd a rántottával. ~ Vajon telerakta ciánnal..?~ fordul meg a fejében, ám elhessegeti a gondolatot. Nem tudja miért, de valahogy elképzelhetetlennek tartja, hogy Alfons valaha is ellene fordulhatna. Talán csak azért gondolja így, mert annyira hasonlít az öccsére. Vagy azért mert olyan elesettnek tűnik.. Még arra se nagyon képes,hogy ezt megmagyarázza magának. Leteszi maga mellé a könyvet, és ölébe veszi a tálcát. Nagyon finomnak tűnik a rántotta, és az illata is valami mennyei... Zavartan az ajtó felé pislog, majd hallgatva hasa unszoló megjegyzéseire és tanácsaira pillanatok alatt elpusztítja az egész adagot. Nem sok, nem mondhatni, hogy tökéletesen jóllakott, de azért a pocija kellemesen telítődött vele.^^ Újult erővel vág bele az olvasásba, és gyorsabban, könnyebben is megy neki, több mindent meg is jegyez. És valahogy... könnyebb a lelke. Nem tudni miért, de olyan jóleső érzés tölti el olvasás közben, amikor eszébe jut, hogy a másik hozott neki ennivalót. Még halványan el is mosolyodik.*
Alfons:
*Alfons amint kilép az ajtón kifújja magát. Odabent annyira nyomasztó volt a légkör, hogy nem is csoda,h. szabadulni akart, minél előbb. Az ajtó melletti falnak dől, behunyt szemmel, és reméli, hogy el fog fogyni a kaja, mire visszamegy, mert ha nem ~az orrán keresztül tömöm bele a kis törpébe~ pufog magában. A kaja csinálással, és az az előtti mizériával elég sok idő elment, és már olyan három óra fele járhat az idő. A nap kellemes sugarai besütnek a hatalmas cirádás ablakokon, és minden olyan kellemes, családias hangulatot kezd felvenni. Jobb ötlet híján a német nekilát körbejárni a kúriát, bekukkantani a szobákba, hátha talál még élelemet, vagy akár egy kádat. Útja során benyit egy szobába, ami tele van, még félig el nem készült festményekkel, kész műalkotásokkal, szobrokkal, vázlatokkal, skiccekkel. A szőnyeg puha , és hófehér, úgy néz ki, ez az egyetlen helyiség ahol mindig gondosan ki lett takarítva, és amit még a közelmúltban is használtak. A tisztaságot elnézve nyugodt szívvel veszi le lábáról a cipőt, hogy zokniban léphessen be a puha padlózatra. Kellemes érzéssel tölti el, ahogy ebben a friss, levegőt, tágas szobában tartózkodik. Az ablak is nyitva van, a bézs függönyöket lágyan ringatja a szél. A tapéta itt a legselymesebb, és a legtisztább. Sehol egy pecsétnyom, vagy pormacska, mint a többi helyiségben. Lassan lépked a szobában, tanulmányozva a különböző képeket. Az egyiken egy fiatal nő szerepel, fekete állig érő egyenes hajjal.~ ő lenne az, akiről Edward mesélt, és az övé ez a villa?~morfondírozik magában, majd tovább megy, és látja, hogy a következő 5-6 festményen, amik csak félig vannak kész -általában a szemük hiányzik- egy idősebb ember látható, olyan negyven év körüli. Hosszú, szőke haja van, szakálla, és kicsit nagyobb orra ~biztos a ház ura~ mosolyodik el, ahogy elképzeli, hogy itt valaha ez a két ember együtt élt, boldogan. Honvágya támad, de ezt aránylag hamar legyűri, mivel nem akar megint kiborulást. Az egyik férfit ábrázoló képen elkapkodva bár, de meg volt festve a szeme...ugyanolyan aranybarnára, mint amilyenek az Ed szemei. Akaratlanul is mosoly kúszik fel az arcára a gondolattól, hogy majd a kis útitársa is így fog esetleg kinézni negyven évesen. Megrázza a fejét, és tovább kutakodik a vázlatok, és a naplószerű könyvek között. Több alkimista kör is észrevehető a rajzokban, meg furcsábbnál furcsább szavak amiket Alfons ezelőtt még sohasem olvasott.*-biztos fontosak*veszi kézbe a jegyzeteket, de mikor az egyik lapot felemeli, a látottaktól egyből leejti a kezében lévő dolgokat. Az asztal lapja, és a rajta lévő pár jegyzet vérrel teljesen át van itatva,bár csak nyomokban. Mintha egy írás lenne, lesöpri a többi lapot is az asztalról, és kirajzolódik egy név: "Edward Elric". Hei arcáról teljesen lehervad mindenféle reményteljes mimika, és pár lépést hátrál a helyszínről. Nagyot nyel, majd futásnak ered, és meg sem áll a könyvtárig ahova lélekszakadva ront be. A futástól elkezd kicsit köhögni, de ez sem állíthatja meg abban, hogy odatrappoljon Edhez, és meg ne fogja a karját*-gyereh!! ...köh...köh...mutatok....*teszi a szája elé a kezét, és mély, ugatós köhögés szakad fel a torkából, miközben csak azon van, hogy afelé a bizonyos szoba felé húzza Edet. Mikor odaérnek, az íróasztalra mutat, ő pedig a fal mellett lecsúszik kezét a szája elé teszi, és próbál nem megfulladni*
Edward:
*Tovább olvasva a könyvet, egyre inkább elunja magát. Nincs ebben semmi extra, minden csak történelem. Meg olyan, amit már úgyis tud, vagy nem érdemes tudni. Dante biztos flesseléshez használta a könyvet, és emlékeket idézett a segítségével. Hogy milyen volt régen, meg ilyesmi. Leteszi a könyvet maga mellé, és kézbe vesz egy másikat, ami az alkímia gyakorlati elemeiről szól, meg híres alkimistákról, akik nagy dolgokat vittek véghez. Inkább csak lapozgatja, át-átolvasva a címeket, ám meglepetten tapasztalja, hogy több lap hiányzik, ki van tépve. Összeráncolja szemöldökét, és közelebbről is megvizsgálja, de nem megy vele semmire. ~ Vajon kik lehettek ezeken az oldalakon?..~ végigsimít a könyvön jobb kezével. Még mindig nehezen szokja, hogy újra a saját keze birtokában van, nem holmi művégtag éktelenkedik jobb oldalán. Tud vele tapintani, érezni... tekintete kezéről a sorokra siklik. Az Élet Alkimistája. Erről még nem is hallott eddig... mondjuk... Lecsekkolja az évszámokat. Elég régen élt... Kicsit feljebb emeli a könyvet, hogy jobban lásson. A képen egy fekete hajú és kék szemű FIÚ állt, alig 15 éves. Ed szemei elkerekedtek. Ilyen fiatal, és máris bekerül egy könyvbe? A kép mellett tisztán olvasható volt a neve: Schleizben Johann Friedrich Böttger. Nem egy megszokott név, és elég furán cseng... Tovább olvasva a részletet, kiderült, hogy ez a fiú, csak úgy, a semmiből bukkant elő egyik nap, és rejtélyes módon két éven belül el is tűnt, és azóta semmit sem találtak róla. A hírességének oka- amit sokan mendemondának tartanak- az az, hogy képes volt visszahozni a holtakat. Ed felhorkantott. Micsoda ökörség! Ez még a Bölcsek Kövével se lehetséges. A holtakat nem lehet visszahozni. Szemet forgatva olvasná tovább a cikket, ám ekkor kicsapódik az ajtó és Alfons jelenik meg, lóhalálában rohanva, és köhögve.* M-mi az..? *zavartan pillant a másikra de az már karon is ragadva ráncigálja kifelé. Mivel Ednek is néha vannak ilyen kirohanásai, ezért követi a németet. Végigrohannak a folyosón, és be egy másik, kisebb szobába, ami tele van papírokkal és festményekkel. Értetlenül néz körbe, ám teljesen leakad, amikor megpillantja a festményeket apjáról. Köpni nyelni nem tud, aztán némi bökdösés hatására az íróasztalra pillant, és még jobban ledöbben, amikor meglátja a saját nevét vérrel odaírva. Az ákombákomokból kivehető- és a vérből is-, hogy nem nyugodt idegi állapotban írták fel.* Ez meg..?? * közelebb lép, hogy szemügyre vehesse az irkálmányt. Már kérdezné, hogy honnan és mit, de nem teszi, hiszen rájön, hogy a másik nem is sejtheti. Megvizsgálva kelletlenül állapítja meg, hogy maximum egy napos lehet,de inkább korábbi, amikor is ők már itt voltak... És... ezek szerint nincsenek egyedül? Nyel egyet, és körbenéz, majd gyorsan, kissé pánikszerűen becsukja az ajtót, és nekidől, bizalmatlanul nézelődve jobbra-balra, minden kis árnyékban ellenséget felfedezve. Végül lecsúszik ő isülő helyzetbe és maga elé bámul.* Úristen. *mást nm bír kinyögni így hirtelen, tökre nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt az ember hinné...Alfonsra pillant, aki épp levegőért küzd, és azon agyal, hogy örüljön-e, hogy ezt most felfedezték, vagy jobb lett volna a tudatlanság? Agya elkezd kattogni. Lehet, hogy Dante mégis él? És most itt rejtőzik valahol, az alkalomra várva, hogy lecsapjon. Résen kell lennie... biztos bosszút forral... ~Nem hallhatok meg,amíg nem látom az öcsémet!~ Mély levegőket vesz, és lehunyja szemeit. ~ Csak semmi para! Sokan kívánnak így is a halálba, egyel több vagy kevesebb ember..mit számít az..^^' Úgyse lesz esélyük az acél alkimista ellen...~ Talán mégsem olyan jó ötlet itt maradni. Beharapja ajkát. Majd a másikat kezdi ismét fixírozni, és nem tudja, mit mondhatna neki. Nagyon nincs jó bőrben a szőkeség, és rengeteget köhög. Ez így feltűnt neki.* Jól..vagy? *kérdezi végül, közben még mindig úgy érzi, mintha figyelnék. Ez pedig a pánik jele, mert itt a szobában biztos, hogy nincs rajtuk kívül senki.*
Alfons:
*Jelen esetben a köhögés elmulasztásával van elfoglalva, ami nem okoz neki olyan sok időt, mint akkor, amikor Gluttony ellen harcoltak...vagyis csak Ed harcolt, ő meg nyelte a port. Int a szőkének, hogy minden rendben, és tovább köhög még pár pillanatig, aztán szép lassan alábbhagy a rohama. Még egyet-kettőt köhint, aztán végleg megnyugszik. Fejét a falnak dönti, és letörli a köhögés okozta könnyeket a szeméből. Kifújja magát, és Edwardra néz, kicsit kimerülve*-jól vagyok, csak....*megrázza a fejét*-az a te neved ugye? *valahogy most azt a választ várná szíve szerint, hogy "nem", de a szőke reakciójából ítélve, esélytelen hogy ezt a feleletet kaphatná*-miért tenne valaki ilyet?*szusszant nagyokat, majd inkább odamászik Ed mellé, mert így mégiscsak nagyobb biztonságban érzi magát. Hiszen a másik erős, és meg tudná még őt is védeni, ami eléggé abszurd és nevetséges, tekintve, hogy a fiú még mindig sokkal kisebb nála, de ha az életéről van szó, nem szégyellné, ha ez a kis ember mentené őt meg.*-Edward...ugye most...egyedül vagyunk itt?*hunyja be a szemét és úgy szuszog hangosan, néha egy kisebbet köhintve.*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése