Rémálom

Hát, hirtelen eszembe jutott, hogy ezt fel akarom tenni ide. Jobb lenne belőle ficet írni, de most nincs hozzá energiám. Ez az egyik régi álmom, amit ki akartam tenni blogra, mert úgy érzem, megérdemli, hogy kitegyem.

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*  

Szóval. Ed voltam. Belső nézetes. Az eleje zavaros. Tengerben fürödtem, és tök jó volt, nagyon hullámzott. Az ég szürke volt, felhős, ilyen mindjárt esik feeling, és nagy volt a szél. Nagy nehezen kikecmeregtem a vízből és már meg is száradtam. Egy öbölben voltam. Én és Roy, és eltűnt az öcsém, akinek volt teste azt hiszem, de nem tudom, mert az egész álom alatt nem jelent meg. Úgy kell elképzelni az öblöt, hogy ha a tenger felé nézel, akkor végenincs, viharos szélben hullámzó víztömeget látsz. Az öböl száraz része kicsi volt, és ilyen emelkedős, homokos part.A végén magas szürke sziklafal, amely áthatolhatatlan. Csak a fal mentén maradtál száraz, mert a hullámok nagyon kicsaptak a medrükből. És mentem Royyal hosszanti irányban, a fal mentén az öbölben. A végében egy sötét alagút tátongott, amely a szürke hegy mélyébe vezetett. Kerestük az öcsémet. A homonculusok elragadták, és meg kellett mentenünk. Ugye nem vagyok kedves túlzottan az ezredessel, ő is piszkálódik, de azért felnézünk egymásra, és tiszteljük egymást, és igazából nagyon sokat jelent nekünk a másik.Úgy értem, hogy Ed (azaz én) bízik benne, Roy pedig úgy érzi, hogy felelősséggel tartozik az Elric fivérek iránt, és törődik velük, egyengeti útjaikat. Szereti őket, nah. És ezért jött velem, hogy segítsen megtalálni Alphonset. Bementünk a barlangba, és kicsit mentünk, aztán egy fehér, egyszerű, sima ajtó állta utunkat. Bementünk rajta, én elől Roy mögöttem. És egy ilyen labirintus szerűségbe értünk. Nagyon szűk volt a hely,és minden fehér, de mivel gyér volt a világítás, nem égett ki a szemünk. Olyan szűk kis folyosók voltak, hogy akaratlanul is úgy érezted, hogy összenyomnak a falak. Kb negyed méterenként egyforma fehér ajtók voltak a falon, és mindegyik egy ugyan ilyen másik folyosóra vezetett. Szóval azt se tudtad,hogy mi merre van, hogy honnan jöttél, ilyesmi. Maga a folyosó belmagassága is kicsi volt, szóval Roy fejétől úgy max 2 cm a plafonig. Szélességre durván 1 méter lehetett, tehát egymás mellett se igen fértünk el. És kb tettél két lépést, és máris elkanyarodott a folyosó, és ez az egyenes hossz még a legtöbbnek számított. Több szintje volt, kb mintha végtelen szintes lett volna. Némely forduló után volt lépcső a következő emeletre, de minden olyan fehér. Túl fehér. Néhol mondjuk kopottasan lejött már a festék, és kilátszott a barnás fal. És itt bolyongtam Royyal, keresve öcsémet, a kiutat. Néha-néha fura zajokra lettünk figyelmesek, és mintha hallottuk volna Envy hangját is, meg egyszer mintha öcsémét. Tökre féltettem, mert ki tudja ezek a homonculusok mikre nem képesek. Voltak liftek is. De olyan... szemét lebodó liftféle, amit elvileg kötéllel kell felhúzni, és ugyanolyan pici, és szűk. Elkezdtem futni az öcsém hangja után, de sehol senki. Roy utánam kiáltott, hogy "Fullmetal, várj!", de nem vártam. Bemásztam az egyik ilyen kicsit szemétledobós liftfélébe, és akkor magától mozogni kezdett. Lement két emeletet, fel hármat, megállt, aztán megint elindult, össze-vissza,én meg nem tudtam kiszállni belőle. Amikor végre sikerült, már azt se tudtam, hogy hol vagy, melyik emeleten. És már Roy is eltűnt... és nagyon megijedtem. Egyedül vagyok, és elkeveredtem az ezredestől. Elindultam visszafele, szólongatva Royt, de nem kaptam választ és sehol se találtam. Egyre jobban pánikba estem, már futottam a végén, és hangosan szólongattam, hogy "Ezredes?!". Kezdett rám telepedni a kétségbeesés, hogy miért nem találom, hol lehet. Csak miattam jött. Hogy segítsen. Megtalálni Al-t. Eluralkodott rajtam a pánik, és rohantam, és azt se tudtam, hogy honnan jöttem, vagy hogy merre megyek, minden olyan egyforma volt... és akkor, meghallottam Envy gúnyos, már-már nevető hangját, hogy "na mi a helyzet? Csak nem eltűnt a drágalátos Ezredesed?" És megfagyott bennem a vér. Követtem a gúnyos hangot, és egy ajtón berontottam, és ott ült envy a kis átjáró szobában, ami szintén apró volt, és a fehér falakat vér borította. A sarokban volt valami nagy vödörszerű, tele palackozott vérrel, és undorító vér-hullaszag áradt az egész szobából, de szinte megtántorodtam úgy megcsapott. Konkrétan éreztem a szagot. A falakon, a plafonon, mindenhol vér. Envy is véres volt, de csak kárörvendően vigyorgott rám, kezében egy késsel.. és mindenhol ilyen emberi cafatkák voltak, szóval gyomorforgtó volt az egész látvány...és.. Roy egyenruhája is ott volt véresen, darabokban, és volt egy átlátszó zacskó, amiben volt valami, ami véres pólyába volt tekerve, én remegő kézzel megfogtam, és kilátszott a pólya alól egy üveges, kékes fényű szem... És egy olyan pánikrohamféle fogott el, amit még életemben nem éreztem. És elkezdtem üvölteni.. és sírtam és zokogtam, és kiabáltam, hogy "Ezredes, ne! Ne! Ne! Ne! Ne!" Envy pedig nevetett. És nekem iszonyatosan fájt, és a szagtól a rosszullét kerülgetett, úgy éreztem mindjárt elájulok, és az a fájdalom... amit a mellkasomban éreztem, leírhatatlan volt.

Szét akartam szakadni, konkrétan úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Kiszáradt a szám, már fájt a torkom, de üvöltöttem fájdalmamban. Tudod, amikor annyira sírsz, hogy már hangosabban nem tudsz, már fáj, már szinte nem is érzed a könnyeidet, és úgy érzed, hogy ez csak töredéke annak a fájdalomnak, ami belülről mardos téged. És nem akartam elhinni, és könyörögtem, hogy ne legyen valóság. És szánalmas voltam ahogy ott térdelek, és görnyedek a levágott fej fölé, amit a kezeimben fogok. Megalázó, hogy kinevetnek, én mégsem vagyok képes tenni semmit ellene, mert nem bírom abbahagyni. Miattam jött. Nem kellett volna meghalnia. Én otthagytam, ha együtt maradunk, biztos nem történik ez. Miattam halt meg, és nagyon szerettem,és fontos volt nekem. És tovább zokogtam,remegtem, és még mindig üvöltöttem. És akkor Envy odajön, hogy "megmenthetted volna, ha időben ideérsz". És akkor mintha visszaugrottam volna az időben. És rohantam, másztam, utakat rövidítettem, ugráltam a mélység feletti kis deszkákon, Greed segített a hangjával, hogy merre menjek, és ideértem. És láttam, hogy Roy sarokba szorul, nincs rajta a kesztyűje, mert elvette tőle Envy. Aki kajánul vigyorog rá. Roy pedig haragos tekintettel méregeti, nem könyörög, meg semmi. De látszik a szemében, hogy nem tudja, mit tegyen, látszik, hogy fél, és hogy nem akar meghalni.És akkor Envy szép lassan halálra kínozza.. Először csak meg-megvagdossa, aztán meg-megcsonkítja itt ott, és Roynak fáj, Roy ordít, és remeg, és szenved. Én meg nem tudok mit tenni, mert ez csak egy látkép, Envy megmutatta, hogy hogyan történt. És rosszul vagyok, és majdnem elhányom magam az iszonyatos, gyomorforgató látványtól, a szétszabdalt bőr-hús maradványoktól, és a halál kegyetlen szagától. És akkor megint a jelenben vagyok, és nem bírok már beszélni, a sírástól, üvöltéstől berekedtem, és nincs erőm. A fejem fáj, rosszul vagyok, és járni se nagyon vagyok képes. És akkor Envy feláll, és késsel megindul felém.Én remegek, és megrázom a fejemet, kiesik kezemből Roy feje, és halálfélelmem van, és csak egyet akarok hirtelen, elrohanni innen, és soha vissza nem térni. És kirontok az ajtón, ami Envy mellett volt, és rohanok. Ez az ajtó már egy csarnokba vezetett, ahol minden tágas, és óriási. Mint valami templom belső udvara. Középen egy kis kertféle, körülötte, meg ilyen kőfolyosó, márványfolyosó, ami a kert feléről nyitott. És azon rohanok,legalábbis próbálok, de minduntalan elesek, mert egész testemben reszketek és szédülök, és nagyon kimerült vagyok. és vonszolom magam, hogy el tudjak menekülni, rettegek, és Envy pedig közeledik, megjelenik Wrath is (a kicsi). És még mindig sírok, még mindig zokogok, de könnyek már képtelenek jönni, annyit sírtam, és még mindig az Ezredest siratom, és tudom, hogy miattam van, az én hibám. És, hogy nem érdemelte meg ezt a szenvedést ,amit miattam kellett kiállnia. Nem kellett volna eljönnie. És sírok tovább, és nagyon szánalmas látvány. És tényleg úgy érzem, hogy kiszakad a szívem a helyéről. És akkor odaér Envy, de én tovább erőltetem magam, futni kezdek megint, de minduntalan összeesek, és a végén már lábra állni sincs erőm. És mondja Envy, hogy ugye nem akarod, hogy a lábadat, esetleg a kezedet vágjam le? És a kés is ilyen tompa, Royt is azzal nyiszálta szét..lassan, és fájdalmasan.. És akkor már válaszolni se vagyok képes, csak magam elé suttogok, hogy "ne, ne, ne", és nagyon félek. És próbáltam tovább kúszni a földön, mert lábra állni még mindig képtelen voltam. És akk Envy megszólal, h "ugye nem akarod, hogy az öcsédnek baja essen miattad? akkor állj meg, és ne mozogj". Bennem pedig meghűlt a vér, és megálltam. Nem mozdultam, nem akartam,hogy baja essen... És volt valami szárnyféle a hátamon, kettő, ami nem tudom hirtelen hogy került oda, eddig nem volt ott. És Envy azokat nyiszálta le, én meg azt hittem ott halok meg, annyira fájt. És az volt bennem, hogy ez semmi ahhoz képest, amiket az Ezredes átélt, miattam. És aztán, amikor Envy levágta, csak nevetve elment, mintha mi sem történt volna, engem meg ott hagyott. És felébredtem...

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

És iszonyatos volt...és még mindig.. ha visszagondolok... én... én nem tudom, hogy honnan jött ez az álom, kurvára nem tudom. De nem érdekel, hogy FMA-s volt, én ilyet soha többet nem akarok álmodni...