Hogy legyen már valami más is ma...

... a szerepjátékon kívül. Hogy ne higgye azt a sok buzi, hogy nincs életem.
Igen, mostanában ezen forgok, történetesen úgy érzem, hogy egyik szívemnek túlkedves ismerősöm is így látja.
És ez roppant módon felkúrja az agyam, és lehangol. És hajjaj, hogy nem vagyok képes nem-szenvedő bejegyzéseket produkálni. Mi van velem? Nem vagyok önmagam, vagy én már nem is tudom.
Mintha nem is én lennék én. Mintha valaki más lennék. Nekem ez most teljesen újféle érzés, azt hiszem.
Nincs kedvem ilyen depressziós gondolatokról írni, még akkor se, ha ezzel van tele a fejem.

Erre szólnak hozzám pár szót, és megint kiújul bennem a szenvedés. Ezt az utolsó szót olyan drámai hangsúllyal képzelje el mindenki, zenei aláfestéssel.

No, nem. Túloztam, ugye. De azért elég könnyen elkedvetlenedem mostanában. Elég egy rossz szó, vagy valami gúnyos nézés. Először mérges leszek, aztán pedig szomorú. Hogy miért? Feltételezem azért, mert elkezdek gondolkodni, merengeni.

És ez a boldogság gyilkosa.
A töprengés.

Nézem magam a tükörben, ami meg van repedve. Én nem látom magát a tükröt, hogy hibás, annyira el vagyok tűnve a jelenből, hogy csak a visszaverődését látom arcomnak. A törött tükrön.
És vajon hogy látom magam egy törött tükörben?

Eltörve. Szétzúzva. Darabokban. Csúnyán. Deformáltan. Hibásan. Elromolva.

Pedig az nem én vagyok. Hanem maga a tükör...


Nem tudom mi ütött belém, de ellököm magamtól. Nem akarom a közelemben tudni, irtózom már attól is, hogy meglátom. Mi van velem? Segítenem kellene neki, tudom, hogy ő is szenved. De nem tudok. A gyomrom görcsbe rándul, én pedig úgy megzavarodom, hogy semmi másra nem tudok gondolni, csak: Ne jöjjön közelebb. Hagyjon békén. Ne szóljon hozzám. Ne nézzem rám.

És most megint sír. Tegnap is sírt. Egész este. Én pedig úgy tettem, mintha nem hallanám. Gonosz vagyok? Kegyetlen vagyok?
Nem hinném.
Egyszerűen csak egy ember vagyok. Vannak korlátaim, vannak érzéseim, és sérelmeim.
És remélhetőleg még van lelkem.

Csak rontok igazából a helyzeten. Azzal amit csinálok. Pontosabban azzal, amit nem csinálok. Mert hogy nem csinálok semmit. Nem ölelem át, nem puszilom meg. Nem szólok hozzá. Kerülöm vele a kapcsolatot. Mindenfélét.
Ha esetleg megpróbálok szólni hozzá, Ő leugat, és még inkább elmegy tőle a kedvem. És még mélyebben hallgatok. A sírban a hullák pedig énekelnek...