Úgy érzem kezdek megbolondulni.
Mindenkit elveszítek, legalábbis így érzem. És ilyenkor felmerül bennem egy kérdés:
Egyáltalán van kit elveszítenem?
És ahogy végiggondolom, hogy szerintem kiket vesztettem el, rájövök, hogy nem is történhetne meg. Sosem voltak ott nekem, sosem törődtek velem. Soha. Szinte senki.
Meg kell erősödnöm, különben meghalok. Mert nem fogom bírni. Tényleg, erre itt megesküszöm, névtelenül, a sok képzeletbeli barátom előtt.
Távolságot kellene tartanom, hogy ne fájjon.
De már az, ha távolságot akarok tartani, fáj...
Nem akarok felületes lenni. Igaz, hű és jó barát akarok lenni. Nem akarom, hogy csalódjanak bennem. Nem akarom...
Azt se akarom, hogy én álljak a boldogságuk útjába. Segíteni akarok nekik... de a legtöbbjük nem érdemli meg. Aki meg mégis, annak meg csak bajt okozok, és nem segítek semmit.
Tényleg... ha kell, feláldozom magam valamilyen formában, egyszerűen nem érdekel. Már nem. Feladtam igazából, hogy keressem a boldogságot, mert olyan idióta vagyok, aki folyton eltéved közben. Amikor azt hiszem, hogy megvan, rám zuhan a valóság. Ha valami jó, akkor tudom, hogy ez csak illúzió, és amint szertefoszlik megtudom, hogy mi a nagy helyzet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése