Kék Madár

Láttam, amikor a szemébe néztem.

Azokba a gyönyörű kék szemekbe. Ott játszott bennük. A Kék Madár. A szellő borzolta csodás, kékfényű tollát, a napsugarak megcsillantak rajta, amikor repült. Mindig repült. Szárnyalt, szabadon, határokat nem ismerve, örömkönnyeket csalva szemembe. Annyira szép volt, annyira mesebeli, hogy ha mondanám valakinek, el se hinné. Sőt! El se tudnám neki mondani, mert nincsenek rá szavak, amikkel ki lehetne fejezni azt, amit olyankor éreztem. Énekelni is tudott, de leírhatatlanul szépen. Amikor meghallottam énekét, minden rossz érzést elfelejtettem, amit valaha éreztem. Csak lehunytam szemeimet, és hallgattam. Hallgattam a fülemmel, a lelkemmel, a szívemmel. Elképzelhetetlenül varázslatos világba repített, szinte éreztem a napsugarak kellemes melegét a bőrömön, a szellő lágy cirógatását, a virágok, a szabadság mesés illatát… és közben hallgattam, ahogy énekel. Csak nekem. Senki másnak…

…de már nem dalol többé.

***

- Bátyó, mit csinálsz? – hallottam egy hangot a hátam mögül. Hátra fordultam, és rámosolyogtam az öcsém kedves arcára.

- Semmit, keresem a kék madarat – mondtam lágyan, és visszafordultam az ég felé. Al erre nem mondott semmit, majd válaszomat komment nélkül hagyva megszólalt.

- Nem vagy éhes? Ma még nem ettél semmit… - lépett közelebb hozzám, éreztem, hogy nem fog békén hagyni, amíg meg nem nyugtatom. Mostanában nagyon közel kerültünk egymáshoz. Csak ő van nekem, és csak én vagyok neki ebben az idegen világban, amit mindketten képtelenek vagyunk otthonunknak nevezni.

- Nem, köszönöm, de majd fogok enni – próbáltam elhessegetni az aggodalmát. Nem értem, hogy miért figyel rám oda ennyire az utóbbi időben. Minden rendben van, nem fogom elhagyni. Tényleg nem… de mintha, ő ettől tartana. Mivel nem válaszolt, ismét megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. Szürke íriszei fénytelenül szegeződtek rám, és nem értettem a tekintetében bujkáló mély szomorúságot. De láttam, hogy ott van.

- Alphonse… mi a baj? – kérdeztem tétován, közben egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetemet.

- Mi olyan érdekes az égben? – jött a keserű kérdés, mely tartalmazta a választ is a kérdésemre. Tudtam, éreztem, de nem voltam képes magamnak megfogalmazni.

- Hogy érted ezt?

- Úgy, ahogy kérdeztem. Mindig az eget bámulod. Pedig itt vagyok.

Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, és kinyújtottam felé a kezemet, de a fiú nem mozdult, csak tovább nézett engem azokkal a szemekkel, amiket mintha már nem is ismertem volna. Mintha lassan idegenné vált volna számomra. Pedig nagyon szerettem.

- Tudom, hogy itt vagy, és örülök neki. Tényleg. Nem értem, hogy mi a baj. Van hol laknunk, van pénzünk. Elboldogulunk. Csak mi ketten. Ahogy régen.

Elrettentett a kifejezés, ami kiült az arcára, féltem, hogy elsírja magát…

- Hát persze… pont, mint régen… - mondta csendesen, és lesütötte tekintetét. – Régen is mindig kerestél valamit.

Zavartan pislogtam egyet értetlenségemben. Az öcsém viszont elfordult tőlem.

- Gyere nemsokára, kérlek. Megmelegítem az ebédet.

- Al… - szóltam utána aggódva, de ő csak hátra dobott egy mosolyt, mintha mi sem történt volna, és eltűnt. Némán bámultam utána. Összeszorult a torkom. Miért nem boldog velem? Hiszen mindent megadok neki. Csak vele foglalkozom, pont, mint régen. Mi ezzel a baj?

Visszaemeltem tekintetemet az égre. Annyira hatalmas és végtelen. Minden létező dolog egy ég alatt él. Ami egyformán kék mindenhol, ha éppen nem takarják a felhők. Mindenki érzékeli a nagyságát. Mindenki a szabadságot véli felfedezni benne. Csak én nem… néha úgy érzem, hogy elzár… elvakít.

Túl kék…

Hogy láthatom meg így a Kék Madarat? Beleolvad… nem látom. Nem hallom.

Nem érzem…

De ott kell lennie, csak most épp nem veszem észre.

Régen mindig ott repkedett…

***

- Na, végre, hogy itt vagy! – Al csípőre tett kézzel fogadott a konyhában. – Mondtam, hogy gyere… most megint melegíthetem meg.

- Igazából… nem vagyok olyan éhe-

- Ejnye, Bátyó, nem igaz, hogy ennyire szétszórt vagy! – Al figyelmen kívül hagyva bizonytalan védekezésemet, feltette a tűzhelyre a lábost, és elkezdte melegíteni az ételt. – ülj le, pár perc és kész.

Engedelmeskedtem neki, kihúztam a régi széket, és lassan leültem rá. Olyan fáradtnak éreztem magam, és… talán csalódottnak is. Ma se találtam meg…

- Gracia-san bekopogott az előbb – kezdte az öcsém hirtelen, rám se nézve. – Azt mondta, hogy ha ráérünk, ugorjunk át hozzá egy teára, és csinál nekünk almás pitét.

Mivel nem reagáltam, folytatta.

- Úgy tudom, hogy nem terveztünk mára semmit, szóval megígértem, hogy átmegyünk. Remélem, nem baj.

- Nem, persze, hogy nem! Gracia-san nagyon rendes, hogy így gondol ránk.

- Igen, szerintem is.

Megint csend következett, csak a melegedő étel fődögélésének hangja hallatszott. Pár pillanattal később Al lekapta a tűzről a nagy és nehéz lábost, majd kissé szenvedve az asztalra pakolta elém. A bútordarab viszont már nagyon régi volt, és korhadt, egyik lába meg is repedt az idők során. Így, amikor a lábos teljes súlyával az asztal hozzám eső felére nehezedett, a láb megadva magát eltört, és a forró ebéd rám borult. Felkiáltva pattantam talpra, de így is le lettem forrázva a ragumártással…

- Bátyó! – Al egy pillanat alatt ott termett, én pedig csak döbbenve bámultam magam elé, ingemet szorítva. Olyan, mintha… – B-bátyó..?

Mereven álltam, mozdulatlanul, majd szó nélkül megfordulva a fürdőbe siettem. Alphonse nem jött utánam. Becsaptam magam mögött az ajtót, és kapkodva vettem le magamról az inget, légzésem felgyorsult. Mintha égetne a ruhadarab, úgy hajítottam a sarokba, és neki tántorodtam a jéghideg csempének. Szememet összeszorítva kaptam kezemet a szám elé. Beszédültem, és úgy éreztem hánynom kell. Gyomrom bukfencezett a testemben, végtagjaim remegtek. Agyam pedig furcsán zsibbadni kezdett. Lecsúsztam a fal mentén a földre, és ziháltam, mint aki kilométereket futott. Felöklendeztem a semmit, és még egy jó ideig nem tudtam megnyugodni. Rám tört a pánik, kegyetlen és hideg ujjait a nyakam köré fonva. Nem fogom bírni… Meg fogok halni… Amikor a roham kicsit gyengülni kezdett, kimerülten nyitottam ki szemeimet. Leizzadtam, és fáztam… Szemeim a sarokba vetett ruhadarabra tévedtek, és éreztem, ahogy ismét elszorul a torkom, és megvizesedik a szemem. Pedig nem akartam. Nyeltem egyet, és a falnak támaszkodva lábra álltam. Bizonytalannak éreztem magam, de eszembe jutott Al, aki mindig hangoztatta, hogy a foltokat a lehető leghamarabb ki kell öblíteni, hogy ne maradjon nyoma. Mert ha beleszárad, nehezen jön ki, sokat kell sikálni, és még úgy is piszkos marad… Odatámolyogtam az inghez, megfogtam, még nedves volt, és meleg a mártástól. A kézmosó kagylóhoz vittem, és megengedtem a langyos vizet, majd alá tartottam az inget. Elkezdtem kimosni belőle a barnás-vöröses mártást, de láthatóan beleívódott egy ponton, pont a mellkasomnál, ahol kilátszik a mellény alól. Elhúztam a számat, és kicsit erősebben kezdtem el dörzsölni. Lassan szivárgott ki belőle a sötét folyadék, ami beszennyezte. És nagyon úgy tűnt, hogy nem akar tiszta lenni…

- Gyerünk már… - szorítottam össze fogaimat és még erősebben és gyorsabban kezdtem sikálni, de semmi haszna… sőt, mintha csak erősödött volna a folt. Nem fog kijönni, és nincs másik ingem! Gyerünk! Gyere már ki te rohadék! Könyörgöm! A kezeim már fájtak a dörzsöléstől, ki is vörösödtek, és picit csípni is kezdte a víz. Lassan fél órája szenvedtem vele, de a makacs folt ott maradt, sötéten vigyorogva a képembe. Mit fog szólni Al? Mit fognak szólni a többiek, ha piszkos ingben jelenek meg?! Tekintetem elhomályosult, éreztem, hogy valami elkezdi égetni a szemeimet, ezért be kellett hunynom őket pár pillanatra… Könnycseppek csorogtak végig arcomon, és amikor ismét a ruhára néztem a ragufolt kísértetiesen hasonlított egy vérpacára. Így nem mehetek ki az utcára! Felindultságomban fogtam a vizes inget és a csaphoz vágtam, teljes erőmből. Majd megint, és megint. Már sajogtak a kezeim. Elkeseredett tekintetem a tükörre tévedt, és először magamra sem ismertem. Szemeim vörösek voltak, hajam az izzadtságtól a homlokomra tapadt, és kócos volt. Bőröm sápadt és beteges, arcom beesett. A könnyek pedig még el is torzították az alakot. Csak egy szellemkép volt. Nem én. Kétségbeesésemben, és hirtelen támadt indulatomban belevágtam az öklömmel a tükörbe, ami apró darabokra tört szét, kis szilánkok repültek mindenfelé. Fájdalmasan felkiáltottam. De nem, nem a kezem miatt, amibe beleállt pár tükör darabka. Azt már szinte nem is éreztem. A lelkemet hasították szét az üvegszilánkok újra. Éreztem, ahogy a meleg vér végigfolydogál a kezemen, én pedig hátratántorodtam. A fizikai fájdalom, kicsit visszarántott a valóságba, még ha nem is éreztem teljesen. Hátráltam még két lépést. Az ing a mosdókagylóban hevert, teljesen tisztán, folt nélkül, a tükörszilánkok pedig beborították a környékét. Megremegtek ajkaim, és térde estem. Arcomat kezeimbe temettem, és elkezdtem rázkódni. A könnyek megállíthatatlanul törtek előre, és nem tudtam, nem is akartam abba hagyni a zokogást. Úgy éreztem szétreped a fejem, kezeimet rá is szorítottam, hogy egyben tartsam. Mellkasom szúrt, szívem pedig… mintha meg akarna szakadni. Tudtam, hogy nem fogja sokáig bírni. Ezt a fájdalmat képtelenség. Belemarkoltam hajamba, felkiáltottam fájdalmamban, de még a töredékét sem tudtam kiadni annak, ami bennem tombolt. Valami fojtogatott, és nem engedett el. Nem tudtam megkönnyebbülni, az érzés állandósult, és kiszívta minden energiámat. Előre görnyedtem, elhagyott minden erőm, büszkeségem, józanságom. Csak az üres, és maró űrt tudtam érzékelni, amely belülről kínzott, emésztett, hiába próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne ott. Mintha minden rendben lenne.

Mintha minden olyan lenne, mint régen…

Nyikordult az ajtó, és lépéseket hallottam. De nem figyeltem rájuk. Csak zokogva fogtam a fejemet, és ziháltam. Al a mosdóhoz ment, ügyesen kikerülve a nagyobb szilánkokat, és elzárta a csapot. Majd óvatosan hozzám lépett, letérdelt mellém, és átölelt. Éreztem, hogy ő is remeg, némán nyeli könnyeit. Vajon végignézte megint..?

- Ny-nyugi Bátyó… minden rendben van… kérlek, nyugodj meg… - suttogta a fülembe, én pedig kissé magamhoz térve belekapaszkodtam a ruhájába, összevérezve azt. Alphonse-t nem zavarta. Jobban magához szorított, és valamit elkezdett motyogni nekem, de nem értettem a szavakat, nem bírtam felfogni őket. Rám zuhant a felismerés, amit nem, és nem akartam elfogadni. Túlságosan is fájt az igazság.

Tudtam, hogy nincs itt. Mindig is tudtam. Nem létezik többé. Elhagyott. Azon a napon.

Még hallottam akkor halovány dalolását a Kék Madárnak. Egy búcsúének volt.

Nekem.

Tőle.

 Mielőtt örökre kihunyt volna a fény azokban a gyönyörű szemekben. Mielőtt örökre elaludt volna. Még el se tudtam köszönni tőle. Amikor utoljára a szemébe néztem, nem is gondoltam volna, hogy akkor látom utoljára őt.

És a Kék Madarat.

Nem hallhatom többet az énekét. Nem láthatom többet önfeledt repdesését. Nem lesz képes újra elrepíteni a mesevilágomba. Nem fog felmelegíteni, ha fázom.

Alfons Heiderich nincs többé.

És vele halt a Kék Madár is.

A Boldogság Kék Madara.

***

Fehérek voltak az utcák, minden ember meleg ruhákba öltözött a hideg elől. Hiába sütött a nap, nem lett melegebb. A szél befújt a ruhám alá, ahogy ott álltam a nyitott ablak előtt, kémlelve a messzeséget…

- Bátyó! Csukd be kérlek az ablakot! Hideg van, megfázol!

Figyelmen kívül hagytam öcsém nyafogását. Nem fogok megfázni, nincs azért annyira hideg.

- Bátyó!

- Jó, mindjárt… - húztam el a számat, és tettem egy tétova lépést hátrafelé. Csak még egy kicsit hadd húzzam az időt… hátha…

- Bátyó! – Alphonse már ott állt mellettem, megragadva a karomat. – Kérlek, kérlek szépen, drága a gyógyszer, te is tudod! – Szinte könyörgött nekem.

Bizonytalanul rápillantottam és beharaptam ajkamat, majd ismét a hívogató kékségre néztem. Az öcsém határozottan megrángatta a pólóm ujját.

- Miért kell minden áldott nap ezt csinálnod? –Al arca elkínzott volt, ahogy egyre könyörgőbb tekintetét az én szemeimbe fúrta.

- Mi a baj ezzel? Nem ártok senkinek! – csattantam fel kicsit bosszankodva, de hallatszott hangomon, hogy beadtam a derekamat. Szeretem Alphonse-t. Nem akarom, hogy így nézzen rám… azt szeretném, ha boldog lenne.

Mint régen.

Amikor csak ketten voltunk egymásnak. Mi változott meg ennyire? Nem értettem.

– Jól van, na… - sóhajtottam megadóan, öcsém pedig elengedett, amikor megmozdultam, hogy becsukjam az ablakot. Még mielőtt viszont teljesen becsuktam volna, lopva kikémleltem, reménykedve pásztázva az eget. De még mindig nem láttam.

Túl kék...

Lehetetlen így felfedezni a Kék Madarat…

Beleolvad a környezetébe… nem látom. Nem hallom.

Nem érzem…

De ott kell lennie, régen is mindig ott repkedett.

Csak… csak most éppen nem látom…