Edward hazafele sietett az egyetemről. Cipője kopogott a köves járdán, ahogy áthaladt az Englischer Gartenen. Sálja az orráig takarta arcát, vállait felhúzta, szőke copfja pedig csak úgy lobogott utána. Látszott rajta, hogy meglehetősen fázik, és a kedve sem volt éppen rózsás. Hosszú idő után először ment be egyáltalán egy előadásra is, és megint eldöntötte, hogy jó ideig nem fog. A környező fákról levelek hullottak le, táncra kelve a játékos széllel, és minden olyan szürkés árnyalatba burkolózott. Lehetséges, hogy havazni is fog. Edward a nagy sietség közben megbotlott, és csak, hogy még jobban sikerülhessen a napja, kicsúsztak kezeiből a lapok, amikre megpróbált jegyzetelni, a szél pedig kapva az alkalmon, s felkérte őket egy játékos, könnyed táncra, aminek a szőke fiú kifejezetten nem örült. Elkeseredve kapott utánuk, de jó pár már messze járt. Sietve próbálta összeszedni őket, és negyed órán keresztül hajkurászta a hálátlan jegyzeteket. Már-már ott tartott, hogy feladja az egészet, és soha többet nem jár be az egyetemre, de aztán eszébe jutott, hogy év elején még milyen lelkes volt, és egész nyáron dolgozott azért, hogy tudja fizetni a szemesztereket. Ha most feladná, minden kárba veszne. Akkor még azt hitte, hogy mostanra már képesek lesznek megépíteni egy olyan rakétát, ami felvisz bárki a csillagos égig, és tovább. Tovább oda, ahol minden vágy teljesülhet, ahol az összes csillag egyformán ragyog, és mindegyik önmagában egy világnyi energiaforrás. Ahol képes lesz megtalálni a haza vezető utat. Haza. Ez a szó jelentette Ed számára a reményt. Hogy létezik az a bizonyos "Haza". Ott vár rá valahol fent a magasban. A sok csillag között, ahol álmatlan éjszakákon mintha öccse mosolygós arcát vélné felfedezni. Ezért utazott Romániába. Ezért kezdték érdekelni a rakéták. Ezért egyezett bele abba, hogy Németországba költözzön, hogy az egész nyarat végig dolgozza, de cserébe tanulhat, és folytathatja a kutatást. De aztán egyik atomfizika előadásán megjelent Ő. És akkor minden pokollá változott. Túl sok ismerős arc. Túl sok emlék. Edward még attól is rosszul lett, hogy belegondolt. Onnantól fogva lehetetlenné vált számára a koncentrálás, a nyugalom. Alapból depresszióssá vált, amikor meglátta Frau Graciát, mert a nő alakja is álomvilágára emlékeztette. Mint minden más, és az egyetemi tanár volt az utolsó csepp a pohárban. Miért is kellett meghalnia a professzornak? Miért kellett a helyére pont Őt felvenni?
Az utolsó papírért nyúlt, amely az egyik fa ágán akadt meg. Kicsit fel is kellett kapaszkodnia a fára, hogy elérhesse, de ez még mindig nem okozott neki nagyobb gondot, pedig meglehetősen nem volt edzésben. Nagyot sóhajtott, és bosszúsan tovább lépdelt Alfonssal közös albérletük felé, arcát már jócskán kicsípte a hideg, és egyre jobban vacogtak a fogai, ujjai pedig vörösre fagytak. Dideregve nyitotta majd csukta be a lakás ajtaját, és ledobta cuccait az egyedüli, ütött-kopott kanapéra. Itt se volt éppenséggel melegnek mondható a klíma, de legalább a szél nem fújt, és nem hűlt olyan gyorsan a hőmérséklet, mint kint. Egyedül volt, lakótársa még nem ért haza, egy ideig valószínűleg nem is fog, hiszen péntek van, és ilyenkor csoporttársai végigpróbálgatják München összes kocsmájának a sörét, hogy nem romlott-e a minőség az egy heti látogatáshoz képest. Minden ilyen korú csinál valamit péntekenként. Kivéve őt. Nem, Edward nem szerette a társaságot. Inkább választotta a magányt, mintsem olyan érdektelen, és felszínes emberekkel legyen, mint a csoporttársai. Nem is értette, hogy Alfons mégis hogyan élvezheti azoknak a társaságát. Mintha kicsit fájt is volna neki, hogy másokkal tölti a péntek estéket. Nem mintha annyit beszéltek volna napközben. De a szőkét valahogy megnyugtatta a másik jelenléte. De a lakás most nyomasztó volt, és néma... Szobatársa kifejezetten kedvelt néhány embert, és közeli, bizalmas barátságot alakított ki velük. Edwardnak ilyen kapcsolatai nem voltak.
Edward egyedül volt ebben az idegen világban. Nem támaszkodhatott senkire.
Erősnek kellett lennie.
Leült a kanapéra, és kezébe vette az egyik agyonolvasott könyvét, és kinyitotta, hogy elkezdje ismét. Alkímiáról szólt. Ritka darabok egyikének számított, mivel ebben a világban az alkímiát egy zsákutcának tartották, és a tapasztalatok alapján, itt az is volt. Ezért nem lehetett találni túl sok könyvet a témában. Lábait felhúzta, és úgy fixírozta tovább a sorokat, mintha olvasna. De valójában a fejében nyugtalanító, már-már elkeserítő dolgok kavarogtak. Tudta. Látta csoporttársai szemében, amikor ránéztek. Mindent tudott. Hogy miket gondolnak róla, meg, hogyan viszonyulnak hozzá. Intelligens emberek lévén, nem röhögték szembe, nem, a háta mögött beszélték ki, és nevettek rajta. Nem foglalkoztak vele, levegőnek nézték. Mindenki mindenkivel foglalkozott, az egyetlen, aki mindezekből kimaradt, az Edward volt. Ha nem ment be, észre se vették. Ha bement, akkor se nagyon szóltak hozzá. És ez így rendben is volt. Mindaddig, amíg fel nem tűnt Ő. Az új tanár. Aki már az első órán felmérésként íratott egy tesztfeladatot. Tudomást szerzett arról, hogy Edward igenis létezik, ő az egyetlen, aki ért is az anyaghoz. Aki meg tudta oldani a feladatot. Azóta figyelemmel kísérte. Mindig magán érezte a szempárt. Idegesítette. Egy idegen minek akarja beleütni az orrát abba, ami nem is az ő dolga? A húr ma pattant el, amikor a férfi az előadás után odament a szőkéhez, és meghívta egy kávéra. A szőke pedig elutasította. A férfi azonban nem adta fel, és addig erősködött, amíg a fiú ki nem bukott, és el nem rohant. Nem akart annak az embernek a közelében lenni. Saját világára emlékeztette, amit lehetséges, hogy sosem láthat viszont. Még a gondolat is iszonyatos, hogy ebben a világban kell leélnie életét. Ezen a szörnyű helyen, amit teljes szívéből utál. Maga a Pokol. Ahol minden lélegzetvétel elnehezíti a tüdőt, ahol nem mer az ember befordulni a sarkon, mert retteg, hogy egy ismerős arccal találja szembe magát. Ahol az ember nem számít, mit csinál, egyedül marad. Teljesen egyedül, magányosan a sötétben. Egy idő után már elfásul az életvidámság, az elszántság, és szürke monotonitás váltja fel. Remények, álmok nélkül, egy valósághű illúzióban. Ahonnan nincs kiút.
Edward tekintete már elhomályosult,és arcát könnyei mosták. Némán ült, a sötét lakásban, még villanyt sem gyújtva. Érezte maga körül a mardosó hideget, látta a sok embert, akik műmosollyal az arcukon sétálgatnak, nevetve, beszélgetve. És látta magát szerencsétlenül, sírva kuporogni a sötétben. Pedig pont azért nem kapcsolta fel a lámpát, hogy ne láthassa ezt a szánalomra méltó látványt. Ezt a megtört alakot, akiben képtelen magára ismerni. Mintha még önmaga is idegenné vált volna számára. Ezek után ki maradt neki..? Ki fogja megmondani neki, hogy mégis ér-e valamit? Hogy nem hiába kel fel minden nap, hogy van célja az életének?
***
Ugrott egyet, amikor a bejárati ajtó kinyílt, majd zárult. Vidám hümmögés ütötte meg fülét, majd hallotta, hogy valaki fáradtan, kissé pityókásan megbotlik az ő cipőjében, amit hanyagul a bejárat előtt hagyott.
- Edward? Itthon vagy? - hangzott fel a meglepett kérdés, majd felkattant a villany, és a shamballai fiú gyorsan megtörölte szemeit pulcsijának ujjába, és kitartóan meredni kezdett a könyvre.
- Mit csináltál te a sötétben? Aludtál? - jelent meg a tejfölszőke üstök a másik látóterében. Edward csak megrántotta vállait.
- Nem. Gondolkoztam - jött a flegma válasz, amit nehezen sikerült csak kipréselnie ajkai között, figyelve arra, hogy hangja határozott legyen, és egyenletes.
- Nem. Gondolkoztam - jött a flegma válasz, amit nehezen sikerült csak kipréselnie ajkai között, figyelve arra, hogy hangja határozott legyen, és egyenletes.
- Ohh! Értem. Az jó dolog... azt szereted csinálni! - huppant le Alfons a kanapé másik végébe, és onnan ragyogtatta fehér fogsorát Edwardra, akinek jelenleg egyáltalán nem volt szüksége társaságra. Idegesítette a másik jókedve, és gondtalansága. Bezzeg, ha érezné annak a töredékét is legalább, amit ő érez! Akkor biztos, hogy nem lenne kedve ilyen bárgyú módon vigyorogni, mint a tejbetök! A szőkeség nem emelte fel tekintetét a könyvről, jelezve, hogy elfoglalt, és nincs szüksége társaságra. Ebben a világban soha nem is volt. Ő nem szorul ilyesmire... nem ilyen gyenge... Mivel a német nem mozdult, és a helyzet kezdett kínossá válni, Ed nagyot sóhajtva, megkínzott ábrázattal felpillantott, mire Alfons lelkesen belekezdett a beszámolójába. A shamballai szinte fel se fogta a másik szavait, nem állt össze az egész. Pókerarcot erőltetett magára, de minél többet kellett néznie a másik élettel teli arcát, ajkai annál szorosabban nyomódtak egymásnak, és a végén már levegőt venni is alig mert, tekintetét pedig egy pontra rákoncentrálta, és akárhányszor vizesedni kezdtek szemei, új, érdekes formákat keresett, és minden erejével azon volt, hogy ne figyeljen arra, hogy milyen jókat szórakozik a másik a többiekkel. Azokkal, akik számára nem léteznek, és akik számára ő sem létezik. A csoportra, akikhez képtelen volt beilleszkedni, a társaságba, mely kivetette őt magából, aztán megtörte, és ilyen gyengévé tette. Ez a világ maga a Pokol...
- ... és akkor Klaus véletlenül Heidi mellére öntötte a sörét! - nevetett fel Alfons, ahogy felidézte a jelenetet. - Komolyan mondom, rég nevettem akkorát! Látnod kellett volna a fejüket, amikor eljutott a tudatukig, hogy most éppen mi is történt! Edward, én mondom, egyszer el kell jönnöd, és megkóstolnod a német sört, mert valami hihetetlenül jó dolog! És korsóban mérik! - csap saját combjára, és látszik rajta, hogy nagyon örül magának. Mint általában péntekenként. Edward ilyenkor mindig igyekszik távol maradni tőle, mert felettébb idegesíti a másik viselkedése. Hogy lehet ilyenek csinálni egyáltalán? Normális ember tudja, hogy mennyit ihat, és nem viszi túlzásba! A shamballai beharapta alsó ajkát. Jelenleg legszívesebben megverte volna a másikat, fájdalmat akart neki okozni, maga sem tudta miért.
- Legközelebb eljössz, fogadtunk Klaussal, hogy sikerül-e téged elráncigálnom, Edward, barátom, nem hagyhatsz cserben! - kezét a másik térdére tette ezzel a mondattal, és a fiú úgy lökte el azt magától, mintha izzó parázs lenne.
- Hagyjál már ezzel! Nem veszed észre, hogy egyáltalán nem érdekelsz sem te, sem az ostoba barátaid!? - tört ki hirtelen, mert képtelen volt tovább türtőztetni magát, ismét belenyilallt mellkasába valami tompa fájdalom. Szóval már ilyenekben fogadnak, hogy vajon a kis nyomorék lesz-e olyan bátor, hogy eljöjjön, hogy aztán megint jól kinevethessék?!
- Mi? Ugyan, Edward, biztos vagyok benne, hogy élveznéd! - legyintett Alfons még mindig mosolyogva, igyekezve nem szívére venni a másik kirohanásait. Elvégre, Edward nehezen kezelhető, és mindig elutasító minden Alfons-féle ötlettel kapcsolatban. Hozzá pedig még rendkívül morcos is. Ami a német szerint inkább aranyos, mintsem idegesítő.
- Alfons, miért nem vagy képes felfogni, hogy nem érdekelnek a rohadt programjaid?! Ne próbálj már meg rám erőszakolni minden kis ökörséget! Fogd fel, hogy én ilyen vagyok, te pedig olyan, és innentől kezdve nincs is miről beszélni!
- Hé, Edward... nyugi! Csak szeretném, ha nem mindig itthon kuksolnál, és olvasnál! Hidd el, jót tenne neked, ha néha eljárnál szórakozni, nem lennél ennyire magad alatt..
- Én nem vagyok magam alatt, és nincs szükségem semmiféle megmentésre!! Csak azért, mert te élvezed azoknak a szánalmas és nevetséges embereknek a társaságát, ne nézz már engem is olyan felszínes idiótának! Nem fogom olyan senkikre pazarolni a drága időmet!
- Egyáltalán nem felszínesek, és ne nevezd idiótának a barátaimat! Nem is ismered őket, nincs jogod ítélkezni felettük! - fortyan fel Alfons. Edward unottságot tettetve ásított egyet, és megforgatta szemét, ezzel még inkább felhúzva kicsit becsiccsentett társát.
- Talán ha kicsit máshogy állnál a dologhoz, nem lennél olyan menthetetlenül magányos és depressziós! Ha ezt folytatod, akkor teljesen egyedül fogsz maradni! Mi lenne ha legalább egyszer hallgatnál rám?! Bár nem is tudom, hogy minek koptatom a számat, akkora egy makacs farok vagy, tényleg! Csinálj akkor amit akarsz, zabáljanak fel a könyvmolyok!
- Mit tudsz te rólam, baszd meg?! - Edward olyan nagy hévvel pattant fel ültéből, hogy a könyv is a földön kötött ki. Kezei ökölbe szorultak, és egy pillanatig úgy érezte, hogy egy hangot sem lesz képes kipréselni a száján, de aztán csak úgy kitörtek belőle az érzelmek, amiket eddig igyekezett álarca mögé rejteni, ami most, a másik szavai hatására, és a pocsék nap mellékhatásaként megrepedt. - Semmit! Az égadta világon semmit! - szinte köpte a szavakat. - Eddig is azt csináltam, amit akartam, nekem te ne mondd, hogy szerinted mi a helyes! Komolyan, néha azt se értem, hogy mégis hogyan bírom ki veled egy háztartásban! Idegesítesz, rohadtul, el sem tudom mondani mennyire! Utállak, és ezt az egész világot is gyűlölöm!! Miért nem vagy képes végre békén hagyni?! Inkább fognád be a szádat, és nem zavarnál, hátha hamarabb kitalálnám, hogy húzzak el végre innen, és akkor te is fellélegezhetsz! - kiabálja bele a másik képébe, majd sarkon fordul, és betrappolva a szobájába bevágja az ajtót, de olyan erővel, hogy félő, hogy kitörhet. Alfons pedig csak pislogott. Pár pillanatig szóhoz sem jutott majd maga elé bámult. Lehet, túl messzire ment... nem kellett volna próbálnia minél meggyőzőbb érveket keresnie, legalábbis lehet, nem kellett volna kimondania őket. Még akkor sem, ha igazak voltak... Edward tagadhatta, ordibálhatott, utálkozhatott... Alfons akkor sem tudott most másra gondolni, mint az aranyszín szemekre. Amik nedvesek voltak, telve kétségbeeséssel és fájdalommal. Teljesen lesokkolták Heiderich-et. Még soha nem látta ennyire őszintének... emberinek a tekintetét, és az érzéseket, amik mögötte voltak. Máshogy kellett volna próbálnia meggyőznie Edet. Ismerte már annyira, hogy tudhatta volna, hogy a büszkesége úgysem hagyja majd neki, hogy belásson bármit is. Ült még egy kicsit a kanapén, bámulva a legközelebbi sarkot, közben agyából szivárogtak kifele a gondolatok. Dolgozott a német sör. Egy idő után felállt, és kiment a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet, és benézzen a hűtőbe, bár kételkedett benne, hogy a másik vásárolt volna bármit is-és igaza is lett, a hűtő üres volt. Leült a konyha asztalhoz, elővette az aznapi újságot, és olvasgatni kezdte. Olyan 10 óra felé végzett a napilappal, de nem igazán fogta fel, amit olvasott. Edward pedig még mindig nem adott életjelet magáról. Sóhajtott egyet, és megint bambult egy kicsit, élvezve agyának üresjáratát. Aztán felállt, és a nappaliba ment. Ránézett a szőke szobájának ajtajára. Odasettenkedett elé, fülét rátapasztotta, hátha meghall valamit, de a másik csendben volt. Odament a kanapéhoz, lehajolt, és felvette az alkímiáról szóló könyvet. Belelapozott, habár nem nagyon érdekelte a tudomány ezen fajtája. Az viszont érdekelte, hogy szobatársának mik járnak a fejében. Ez lenne hát Edward másik világa? Egy világ, amiben a vezető tudományág az alkímia, és ennek segítségével az az ember ott a szobában képes volt megmenteni a világot? A gondolattól halványan elmosolyodott, és megcsóválta fejét. Tétovázott kicsit, majd döntött. Halkan bekopogott a másikhoz. Nem érkezett válasz. Megismételte, majd óvatosan benyitott.
- Edward? - súgta bizonytalanul, miközben bedugta fejét a másik birodalmába, igenis tartva attól, hogy mindjárt csattan majd valami a fején. Mivel ez nem történt meg, felbátorodva beljebb lökte az ajtót.
- Edward, kint hagytad a könyvedet... - próbálkozott ismét beszélgetést kezdeményezni. A szobában sötét volt, de az ajtón át beszűrődő fényben lehetett látni, hogy a fiú az ágyán fekszik, a fal felé fordulva. Ahogy Alfons közelebb lépett, észre vette, hogy a shamballai mélyeket szuszog. Tehát alszik. Milyen sebezhetőnek tűnik most, oldalvást fekve, kicsire összehúzva magát... A német enyhe bűntudatot érzett. Nem akarta bántani szegényt... csak szerette volna megosztani vele az élményeit.
Annyira szerette volna, ha a másik vele örül.
- Hé, Edward... nyugi! Csak szeretném, ha nem mindig itthon kuksolnál, és olvasnál! Hidd el, jót tenne neked, ha néha eljárnál szórakozni, nem lennél ennyire magad alatt..
- Én nem vagyok magam alatt, és nincs szükségem semmiféle megmentésre!! Csak azért, mert te élvezed azoknak a szánalmas és nevetséges embereknek a társaságát, ne nézz már engem is olyan felszínes idiótának! Nem fogom olyan senkikre pazarolni a drága időmet!
- Egyáltalán nem felszínesek, és ne nevezd idiótának a barátaimat! Nem is ismered őket, nincs jogod ítélkezni felettük! - fortyan fel Alfons. Edward unottságot tettetve ásított egyet, és megforgatta szemét, ezzel még inkább felhúzva kicsit becsiccsentett társát.
- Talán ha kicsit máshogy állnál a dologhoz, nem lennél olyan menthetetlenül magányos és depressziós! Ha ezt folytatod, akkor teljesen egyedül fogsz maradni! Mi lenne ha legalább egyszer hallgatnál rám?! Bár nem is tudom, hogy minek koptatom a számat, akkora egy makacs farok vagy, tényleg! Csinálj akkor amit akarsz, zabáljanak fel a könyvmolyok!
- Mit tudsz te rólam, baszd meg?! - Edward olyan nagy hévvel pattant fel ültéből, hogy a könyv is a földön kötött ki. Kezei ökölbe szorultak, és egy pillanatig úgy érezte, hogy egy hangot sem lesz képes kipréselni a száján, de aztán csak úgy kitörtek belőle az érzelmek, amiket eddig igyekezett álarca mögé rejteni, ami most, a másik szavai hatására, és a pocsék nap mellékhatásaként megrepedt. - Semmit! Az égadta világon semmit! - szinte köpte a szavakat. - Eddig is azt csináltam, amit akartam, nekem te ne mondd, hogy szerinted mi a helyes! Komolyan, néha azt se értem, hogy mégis hogyan bírom ki veled egy háztartásban! Idegesítesz, rohadtul, el sem tudom mondani mennyire! Utállak, és ezt az egész világot is gyűlölöm!! Miért nem vagy képes végre békén hagyni?! Inkább fognád be a szádat, és nem zavarnál, hátha hamarabb kitalálnám, hogy húzzak el végre innen, és akkor te is fellélegezhetsz! - kiabálja bele a másik képébe, majd sarkon fordul, és betrappolva a szobájába bevágja az ajtót, de olyan erővel, hogy félő, hogy kitörhet. Alfons pedig csak pislogott. Pár pillanatig szóhoz sem jutott majd maga elé bámult. Lehet, túl messzire ment... nem kellett volna próbálnia minél meggyőzőbb érveket keresnie, legalábbis lehet, nem kellett volna kimondania őket. Még akkor sem, ha igazak voltak... Edward tagadhatta, ordibálhatott, utálkozhatott... Alfons akkor sem tudott most másra gondolni, mint az aranyszín szemekre. Amik nedvesek voltak, telve kétségbeeséssel és fájdalommal. Teljesen lesokkolták Heiderich-et. Még soha nem látta ennyire őszintének... emberinek a tekintetét, és az érzéseket, amik mögötte voltak. Máshogy kellett volna próbálnia meggyőznie Edet. Ismerte már annyira, hogy tudhatta volna, hogy a büszkesége úgysem hagyja majd neki, hogy belásson bármit is. Ült még egy kicsit a kanapén, bámulva a legközelebbi sarkot, közben agyából szivárogtak kifele a gondolatok. Dolgozott a német sör. Egy idő után felállt, és kiment a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet, és benézzen a hűtőbe, bár kételkedett benne, hogy a másik vásárolt volna bármit is-és igaza is lett, a hűtő üres volt. Leült a konyha asztalhoz, elővette az aznapi újságot, és olvasgatni kezdte. Olyan 10 óra felé végzett a napilappal, de nem igazán fogta fel, amit olvasott. Edward pedig még mindig nem adott életjelet magáról. Sóhajtott egyet, és megint bambult egy kicsit, élvezve agyának üresjáratát. Aztán felállt, és a nappaliba ment. Ránézett a szőke szobájának ajtajára. Odasettenkedett elé, fülét rátapasztotta, hátha meghall valamit, de a másik csendben volt. Odament a kanapéhoz, lehajolt, és felvette az alkímiáról szóló könyvet. Belelapozott, habár nem nagyon érdekelte a tudomány ezen fajtája. Az viszont érdekelte, hogy szobatársának mik járnak a fejében. Ez lenne hát Edward másik világa? Egy világ, amiben a vezető tudományág az alkímia, és ennek segítségével az az ember ott a szobában képes volt megmenteni a világot? A gondolattól halványan elmosolyodott, és megcsóválta fejét. Tétovázott kicsit, majd döntött. Halkan bekopogott a másikhoz. Nem érkezett válasz. Megismételte, majd óvatosan benyitott.
- Edward? - súgta bizonytalanul, miközben bedugta fejét a másik birodalmába, igenis tartva attól, hogy mindjárt csattan majd valami a fején. Mivel ez nem történt meg, felbátorodva beljebb lökte az ajtót.
- Edward, kint hagytad a könyvedet... - próbálkozott ismét beszélgetést kezdeményezni. A szobában sötét volt, de az ajtón át beszűrődő fényben lehetett látni, hogy a fiú az ágyán fekszik, a fal felé fordulva. Ahogy Alfons közelebb lépett, észre vette, hogy a shamballai mélyeket szuszog. Tehát alszik. Milyen sebezhetőnek tűnik most, oldalvást fekve, kicsire összehúzva magát... A német enyhe bűntudatot érzett. Nem akarta bántani szegényt... csak szerette volna megosztani vele az élményeit.
Annyira szerette volna, ha a másik vele örül.
Annyira szerette volna, ha a másik beszél neki a bajairól.
Annyira szeretett volna Edward életének részévé válnia...
Megfogta a takarót, és betakarta vele Edwardot, hogy nehogy fázzon. Szívből remélte, hogy majd, ha felébred a fiú, kicsit jobb kedve lesz. Elszorult a torka a nemrég lezajlott események emlékétől. Kezei ottmaradtak egy ideig a takaró szélén, majd bizonytalanul a másik arcához indultak, de amint megérintették a bőrét, tétován elhúzódtak. Aggódó tekintettel figyelte Ed arcát, hallgatta egyenletes szuszogását. Nyelt egyet. Közelebb hajolt hozzá, és kicsit remegő, esetlen mozdulatokkal kisöpörte a tincseket a másik arcából. Milyen elveszett... Biztos nehéz neki... egy teljesen másik világban... ahol szinte minden a régi életére emlékezteti. Pár perccel később tért csak magához, és megrázta fejét. Nem kellene ennyit bámulnia Edwardot. Mi lesz, ha felébred... De olyan gyönyörű... Megint megrázta fejét. A könyvet letette az éjjeli szekrényre. Le kellene feküdnie neki is. Eléggé elfáradt. Sóhajtott egyet, majd akarva-akaratlan megint a szőkére fordította tekintetét. Egy furcsa érzés kerítette hatalmába, és mielőtt még felfoghatta volna, hogy mit csinál, már az ágyon támaszkodott és lakótársa fölé hajolt. Szíve a torkában dobogott, erősebben, mint valaha. Nagyon megijedt, hogy Ed esetleg felébred, de nem tágított. Lélegzetét visszafojtva habozott még egy ideig, majd ajkait sietve a másik arcára nyomta, és pár pillanat múlva már a szobájának ajtója előtt állt, éppen becsukva azt. Gyorsan vette a levegőt, és közben vagy ezerszer elátkozta magát cselekedetéért. De aztán megfogadta, hogy ilyen rizikós dolgot többet nem csinál, és hálát adott az égnek Edward alvó-képességéért. Bekóválygott a fürdőszobába, gyorsan leöblítette magát. A víz nem volt túl meleg, ezért kelletlenül konstatálta, hogy ahelyett, hogy elálmosodott volna, még inkább felébredt. Megtörölközött, pizsit húzott, és a szobájába sietett. Bebújt a puha és meleg takarója alá, bevackolta magát, kényelmesen elhelyezkedve a hátán, és az álom csak nem jött a szemére. Nem tudta kiverni fejéből Edwardot. Valószínűleg a sok jó német sör bolondította ennyire meg érzéseit, hogy már képtelen irányítani gondolatait. Forgolódott kicsit, határozottan lehunyva tartva szemeit. Márpedig ő el fog tudni aludni. Ha máshogy nem, bárányokat fog számolni... aranyszőrű bárányokat. Aranyszínű íriszekkel... Egy. Kettő. Három...
...Nyolcvankettő.. nyolcvanhárom...
..Kilencven... Nagyot ásított, és agya kezdett betompulni. Ez a kilencvenedik bárány már elég lassan ugrotta át a kerítést és ment társai közé. A német már az álomhatáron egyensúlyozott, és egyre inkább csodaország felé dőlt el, amikor a föld megmozdult, és ő a határvonalról az éberség felé esett. Kinyitotta szemeit, és a sötétben meresztgetni kezdte. Az ágya ugyanis besüppedt, a takarója pedig felemelkedett, és mielőtt még kiáltani tudott volna, valami meleg, és puha dolog simult testének. A hangok pedig a német torkában ragadtak. Edward volt az. A szőke óvatosan, fészkelte be magát Alfons mellé az ágyba, de mégis úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bár kissé bizonytalanok voltak mozdulatai. Alfons először azt se tudta mit tegyen, majd ösztönösen oldalra fordult, és az ablakon beszűrődő Hold fényében látta megcsillanni az arany-szempár.
-E-Edward... - hebegte a német, de a szőke ujjait a másik ajkára nyomta, ezzel elhallgattatva őt. Alfons ettől kicsit megnyugodott, és esetlen mozdulatokkal, elutasítástól tartva, egyik kezével átkarolta a másik derekát, és picit magához húzta. A szőke nem ellenkezett, sőt, közelebb simult hozzá, Alfons pedig nem bírta tovább, és szorosan átölelte.
- Istenem, Edward! Annyira sajnálom! Nem akartam, hogy rosszul érezd magad... - súgta bűnbánóan a másiknak, aki erre csak megrázta a fejét.
Megfogta a takarót, és betakarta vele Edwardot, hogy nehogy fázzon. Szívből remélte, hogy majd, ha felébred a fiú, kicsit jobb kedve lesz. Elszorult a torka a nemrég lezajlott események emlékétől. Kezei ottmaradtak egy ideig a takaró szélén, majd bizonytalanul a másik arcához indultak, de amint megérintették a bőrét, tétován elhúzódtak. Aggódó tekintettel figyelte Ed arcát, hallgatta egyenletes szuszogását. Nyelt egyet. Közelebb hajolt hozzá, és kicsit remegő, esetlen mozdulatokkal kisöpörte a tincseket a másik arcából. Milyen elveszett... Biztos nehéz neki... egy teljesen másik világban... ahol szinte minden a régi életére emlékezteti. Pár perccel később tért csak magához, és megrázta fejét. Nem kellene ennyit bámulnia Edwardot. Mi lesz, ha felébred... De olyan gyönyörű... Megint megrázta fejét. A könyvet letette az éjjeli szekrényre. Le kellene feküdnie neki is. Eléggé elfáradt. Sóhajtott egyet, majd akarva-akaratlan megint a szőkére fordította tekintetét. Egy furcsa érzés kerítette hatalmába, és mielőtt még felfoghatta volna, hogy mit csinál, már az ágyon támaszkodott és lakótársa fölé hajolt. Szíve a torkában dobogott, erősebben, mint valaha. Nagyon megijedt, hogy Ed esetleg felébred, de nem tágított. Lélegzetét visszafojtva habozott még egy ideig, majd ajkait sietve a másik arcára nyomta, és pár pillanat múlva már a szobájának ajtója előtt állt, éppen becsukva azt. Gyorsan vette a levegőt, és közben vagy ezerszer elátkozta magát cselekedetéért. De aztán megfogadta, hogy ilyen rizikós dolgot többet nem csinál, és hálát adott az égnek Edward alvó-képességéért. Bekóválygott a fürdőszobába, gyorsan leöblítette magát. A víz nem volt túl meleg, ezért kelletlenül konstatálta, hogy ahelyett, hogy elálmosodott volna, még inkább felébredt. Megtörölközött, pizsit húzott, és a szobájába sietett. Bebújt a puha és meleg takarója alá, bevackolta magát, kényelmesen elhelyezkedve a hátán, és az álom csak nem jött a szemére. Nem tudta kiverni fejéből Edwardot. Valószínűleg a sok jó német sör bolondította ennyire meg érzéseit, hogy már képtelen irányítani gondolatait. Forgolódott kicsit, határozottan lehunyva tartva szemeit. Márpedig ő el fog tudni aludni. Ha máshogy nem, bárányokat fog számolni... aranyszőrű bárányokat. Aranyszínű íriszekkel... Egy. Kettő. Három...
...Nyolcvankettő.. nyolcvanhárom...
..Kilencven... Nagyot ásított, és agya kezdett betompulni. Ez a kilencvenedik bárány már elég lassan ugrotta át a kerítést és ment társai közé. A német már az álomhatáron egyensúlyozott, és egyre inkább csodaország felé dőlt el, amikor a föld megmozdult, és ő a határvonalról az éberség felé esett. Kinyitotta szemeit, és a sötétben meresztgetni kezdte. Az ágya ugyanis besüppedt, a takarója pedig felemelkedett, és mielőtt még kiáltani tudott volna, valami meleg, és puha dolog simult testének. A hangok pedig a német torkában ragadtak. Edward volt az. A szőke óvatosan, fészkelte be magát Alfons mellé az ágyba, de mégis úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bár kissé bizonytalanok voltak mozdulatai. Alfons először azt se tudta mit tegyen, majd ösztönösen oldalra fordult, és az ablakon beszűrődő Hold fényében látta megcsillanni az arany-szempár.
-E-Edward... - hebegte a német, de a szőke ujjait a másik ajkára nyomta, ezzel elhallgattatva őt. Alfons ettől kicsit megnyugodott, és esetlen mozdulatokkal, elutasítástól tartva, egyik kezével átkarolta a másik derekát, és picit magához húzta. A szőke nem ellenkezett, sőt, közelebb simult hozzá, Alfons pedig nem bírta tovább, és szorosan átölelte.
- Istenem, Edward! Annyira sajnálom! Nem akartam, hogy rosszul érezd magad... - súgta bűnbánóan a másiknak, aki erre csak megrázta a fejét.
- Semmi baj... nem a te hibád... - válaszolta kissé rekedtes hangon. Csend következett. Alfons el nem tudta képzelni, hogy mégis hogy alakulhatott ki közöttük a jelenlegi helyzet. Annyira varázslatosnak tűnt, mint valami álom. Már épp szóvá tette volna mindezt, amikor Edward megtörte a csendet:
- Én... én nem tudom mi van velem... össze vagyok zavarodva. Alfons... én... félek, azt hiszem. Ez a világ és... ezek az emberek... nekem csak te vagy. Te vagy az egyetlen biztos pont az életemben... te vagy az egyetlen, aki törődik velem... aki gondol rám... aki nem néz át rajtam. Akiben... úgy érzem... a leginkább bízhatok... nem akarok gonosz lenni veled...nem érdemled meg... annyira jó vagy... a legjobb...én nem is tudom, hogy mon-
- Edward.. - szakította félbe Alfons a szőke akadozását, gyengéden végigsimítva ajkain. - Szeretlek.
Csend következett. Mintha megállt volna az idő. A visszafojtott lélegzetüket lehetett csak hallani. Kis idő múlva Edward megkönnyebbülten, majdhogynem boldogan felsóhajtott, és fejével a német nyakhajlatába bújt, elrejtőzve minden elől.
- Én is téged.
- Edward.. - szakította félbe Alfons a szőke akadozását, gyengéden végigsimítva ajkain. - Szeretlek.
Csend következett. Mintha megállt volna az idő. A visszafojtott lélegzetüket lehetett csak hallani. Kis idő múlva Edward megkönnyebbülten, majdhogynem boldogan felsóhajtott, és fejével a német nyakhajlatába bújt, elrejtőzve minden elől.
- Én is téged.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése