Kurvaanyád.

 Írtam egy bejegyzést, és MÉGSE!!! ANYÁÁÁÁD!! XDD Nem írom le még egyszer. Ennyi. Pont.

I can't breathe...

... megfulladok...

Enemy...

All this time I thought you knew, I thought you were aware

Of how much I would do for you, of just how much I care

All this time you sat here thinking that I wouldn't give

Every bit of life of mine just so that you could live

And now I've got a feel from you it's bitterness and cold

I'm hearing what you say but not believing what I'm told

Please hold me like you did before

We don't know what we're fighting for

I need you won't you stay with me

Cause I don't wanna be your enemy

You built so many walls around me that you couldn't see

That without you there is no us there is not even me

I'm standing here before you with no armour lying bare

Lying stranded and defenseless you could help me if you care

You built so many walls around me that I wouldn't dare

Try to climb them but I'm standing with a white flag in the air

Please hold me like you did before

We don't know what we're fighting for

I need you won't you stay with me

Cause I don't wanna be your enemy

Don't let me be your enemy

Don't let me be your enemy

Don't let me be your enemy

Don't let me be your enemy

Don't let me be your enemy

Don't let me be your enemy

Don't let me be your enemy

Don't let me be your enemy

Please hold me like you did before

We don't know what we're fighting for

I need you won't you stay with me

Cause I don't wanna be your enemy

Please hold me like you did before

We don't know what we're fighting for

I need you won't you stay with me

Cause I don't wanna be your enemy

I don't wanna be your enemy

Beteg vagyok..

..már megint. Isn't it awesome???? FUCK YEA.

Nope.

Múlt héten nem voltam iskolában, és azt hittem, meggyógyulok. Tévedtem.

A hétvégén voltam unokatesóm 13. szülinapján. És bazki. MAGASABB, MINT ÉN....
és még NŐNI FOG. Kész...O___o Nekem ez...túl... alien. Komolyan. Nem emberi.

Aztán 6kor találkoztam az Ezredesseel~
És nem ismertem fel.xD Jól áll neki a paresz, de komolyan.
Cosplay Fuck yeah!

Mentünk Árkádba keresni égethető gyurmát, mert meg akarjuk csinálni A FULLOS AUTOMAIL KAROMAT!! ÁHÁHÁHHÁÁ!
De eddig rohadtul nincs kész, de remélem hétvégére összejön, mert con..XD
Ott aludtam náluk, és egész végig dolgoztunk, mínusz az alvás, mínusz hajnali dumálás, mínusz azaz óra, amit cosplayes árkádos mászkával töltöttünk -elfogyott ugyanis a gyurma, és kellett még venni..-.
Imádom a cp-jét, meg, hogy ilyen kézművesfélésügyes! O_O Nagyondurva!! És egyben tökjó!!
És kurvacuki a kutyája! Az a kicsi bolhás dög <3 jaaaaaj, nagyondrága volt*.*
Ésésésésésés. Nah. Ennyi. Mondjuk. Lusta vagyok részletekbe bocsátkozni.

Alfonsnak meg üzenem, hogy EZEN A HÉTEN TALI!!!! Szóval tessék vidámulni, láthatod szerény személyemet!! ;D

És most majdnem kiesett a számból a kekszdarab.

És kezdem megutálni a pilótakekszet.........



Jaj, és ROOOY KÖSZÖNÖM AZT A NYAKLÁNCIZÉT!!! ÁÁÁÁ!!!!!!!! *sokszív*    *3* Meg, hogy ennyit szenvedsz a karom miatt..xD  *mégtöbbszív*

ÖsszetörtKisFarkasArüm, te pedig ne depizz, ne gondolj olyanra, ami árt az egészségnek!!!!!!!!!

Arufonsu, neked pedig pókot fogok dobni a hajadba, mert sunyulsz!!!! ><

És ez meg annyira én..xD imádom a szöveget is, wáááá~

Kék Madár

Láttam, amikor a szemébe néztem.

Azokba a gyönyörű kék szemekbe. Ott játszott bennük. A Kék Madár. A szellő borzolta csodás, kékfényű tollát, a napsugarak megcsillantak rajta, amikor repült. Mindig repült. Szárnyalt, szabadon, határokat nem ismerve, örömkönnyeket csalva szemembe. Annyira szép volt, annyira mesebeli, hogy ha mondanám valakinek, el se hinné. Sőt! El se tudnám neki mondani, mert nincsenek rá szavak, amikkel ki lehetne fejezni azt, amit olyankor éreztem. Énekelni is tudott, de leírhatatlanul szépen. Amikor meghallottam énekét, minden rossz érzést elfelejtettem, amit valaha éreztem. Csak lehunytam szemeimet, és hallgattam. Hallgattam a fülemmel, a lelkemmel, a szívemmel. Elképzelhetetlenül varázslatos világba repített, szinte éreztem a napsugarak kellemes melegét a bőrömön, a szellő lágy cirógatását, a virágok, a szabadság mesés illatát… és közben hallgattam, ahogy énekel. Csak nekem. Senki másnak…

…de már nem dalol többé.

***

- Bátyó, mit csinálsz? – hallottam egy hangot a hátam mögül. Hátra fordultam, és rámosolyogtam az öcsém kedves arcára.

- Semmit, keresem a kék madarat – mondtam lágyan, és visszafordultam az ég felé. Al erre nem mondott semmit, majd válaszomat komment nélkül hagyva megszólalt.

- Nem vagy éhes? Ma még nem ettél semmit… - lépett közelebb hozzám, éreztem, hogy nem fog békén hagyni, amíg meg nem nyugtatom. Mostanában nagyon közel kerültünk egymáshoz. Csak ő van nekem, és csak én vagyok neki ebben az idegen világban, amit mindketten képtelenek vagyunk otthonunknak nevezni.

- Nem, köszönöm, de majd fogok enni – próbáltam elhessegetni az aggodalmát. Nem értem, hogy miért figyel rám oda ennyire az utóbbi időben. Minden rendben van, nem fogom elhagyni. Tényleg nem… de mintha, ő ettől tartana. Mivel nem válaszolt, ismét megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. Szürke íriszei fénytelenül szegeződtek rám, és nem értettem a tekintetében bujkáló mély szomorúságot. De láttam, hogy ott van.

- Alphonse… mi a baj? – kérdeztem tétován, közben egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetemet.

- Mi olyan érdekes az égben? – jött a keserű kérdés, mely tartalmazta a választ is a kérdésemre. Tudtam, éreztem, de nem voltam képes magamnak megfogalmazni.

- Hogy érted ezt?

- Úgy, ahogy kérdeztem. Mindig az eget bámulod. Pedig itt vagyok.

Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, és kinyújtottam felé a kezemet, de a fiú nem mozdult, csak tovább nézett engem azokkal a szemekkel, amiket mintha már nem is ismertem volna. Mintha lassan idegenné vált volna számomra. Pedig nagyon szerettem.

- Tudom, hogy itt vagy, és örülök neki. Tényleg. Nem értem, hogy mi a baj. Van hol laknunk, van pénzünk. Elboldogulunk. Csak mi ketten. Ahogy régen.

Elrettentett a kifejezés, ami kiült az arcára, féltem, hogy elsírja magát…

- Hát persze… pont, mint régen… - mondta csendesen, és lesütötte tekintetét. – Régen is mindig kerestél valamit.

Zavartan pislogtam egyet értetlenségemben. Az öcsém viszont elfordult tőlem.

- Gyere nemsokára, kérlek. Megmelegítem az ebédet.

- Al… - szóltam utána aggódva, de ő csak hátra dobott egy mosolyt, mintha mi sem történt volna, és eltűnt. Némán bámultam utána. Összeszorult a torkom. Miért nem boldog velem? Hiszen mindent megadok neki. Csak vele foglalkozom, pont, mint régen. Mi ezzel a baj?

Visszaemeltem tekintetemet az égre. Annyira hatalmas és végtelen. Minden létező dolog egy ég alatt él. Ami egyformán kék mindenhol, ha éppen nem takarják a felhők. Mindenki érzékeli a nagyságát. Mindenki a szabadságot véli felfedezni benne. Csak én nem… néha úgy érzem, hogy elzár… elvakít.

Túl kék…

Hogy láthatom meg így a Kék Madarat? Beleolvad… nem látom. Nem hallom.

Nem érzem…

De ott kell lennie, csak most épp nem veszem észre.

Régen mindig ott repkedett…

***

- Na, végre, hogy itt vagy! – Al csípőre tett kézzel fogadott a konyhában. – Mondtam, hogy gyere… most megint melegíthetem meg.

- Igazából… nem vagyok olyan éhe-

- Ejnye, Bátyó, nem igaz, hogy ennyire szétszórt vagy! – Al figyelmen kívül hagyva bizonytalan védekezésemet, feltette a tűzhelyre a lábost, és elkezdte melegíteni az ételt. – ülj le, pár perc és kész.

Engedelmeskedtem neki, kihúztam a régi széket, és lassan leültem rá. Olyan fáradtnak éreztem magam, és… talán csalódottnak is. Ma se találtam meg…

- Gracia-san bekopogott az előbb – kezdte az öcsém hirtelen, rám se nézve. – Azt mondta, hogy ha ráérünk, ugorjunk át hozzá egy teára, és csinál nekünk almás pitét.

Mivel nem reagáltam, folytatta.

- Úgy tudom, hogy nem terveztünk mára semmit, szóval megígértem, hogy átmegyünk. Remélem, nem baj.

- Nem, persze, hogy nem! Gracia-san nagyon rendes, hogy így gondol ránk.

- Igen, szerintem is.

Megint csend következett, csak a melegedő étel fődögélésének hangja hallatszott. Pár pillanattal később Al lekapta a tűzről a nagy és nehéz lábost, majd kissé szenvedve az asztalra pakolta elém. A bútordarab viszont már nagyon régi volt, és korhadt, egyik lába meg is repedt az idők során. Így, amikor a lábos teljes súlyával az asztal hozzám eső felére nehezedett, a láb megadva magát eltört, és a forró ebéd rám borult. Felkiáltva pattantam talpra, de így is le lettem forrázva a ragumártással…

- Bátyó! – Al egy pillanat alatt ott termett, én pedig csak döbbenve bámultam magam elé, ingemet szorítva. Olyan, mintha… – B-bátyó..?

Mereven álltam, mozdulatlanul, majd szó nélkül megfordulva a fürdőbe siettem. Alphonse nem jött utánam. Becsaptam magam mögött az ajtót, és kapkodva vettem le magamról az inget, légzésem felgyorsult. Mintha égetne a ruhadarab, úgy hajítottam a sarokba, és neki tántorodtam a jéghideg csempének. Szememet összeszorítva kaptam kezemet a szám elé. Beszédültem, és úgy éreztem hánynom kell. Gyomrom bukfencezett a testemben, végtagjaim remegtek. Agyam pedig furcsán zsibbadni kezdett. Lecsúsztam a fal mentén a földre, és ziháltam, mint aki kilométereket futott. Felöklendeztem a semmit, és még egy jó ideig nem tudtam megnyugodni. Rám tört a pánik, kegyetlen és hideg ujjait a nyakam köré fonva. Nem fogom bírni… Meg fogok halni… Amikor a roham kicsit gyengülni kezdett, kimerülten nyitottam ki szemeimet. Leizzadtam, és fáztam… Szemeim a sarokba vetett ruhadarabra tévedtek, és éreztem, ahogy ismét elszorul a torkom, és megvizesedik a szemem. Pedig nem akartam. Nyeltem egyet, és a falnak támaszkodva lábra álltam. Bizonytalannak éreztem magam, de eszembe jutott Al, aki mindig hangoztatta, hogy a foltokat a lehető leghamarabb ki kell öblíteni, hogy ne maradjon nyoma. Mert ha beleszárad, nehezen jön ki, sokat kell sikálni, és még úgy is piszkos marad… Odatámolyogtam az inghez, megfogtam, még nedves volt, és meleg a mártástól. A kézmosó kagylóhoz vittem, és megengedtem a langyos vizet, majd alá tartottam az inget. Elkezdtem kimosni belőle a barnás-vöröses mártást, de láthatóan beleívódott egy ponton, pont a mellkasomnál, ahol kilátszik a mellény alól. Elhúztam a számat, és kicsit erősebben kezdtem el dörzsölni. Lassan szivárgott ki belőle a sötét folyadék, ami beszennyezte. És nagyon úgy tűnt, hogy nem akar tiszta lenni…

- Gyerünk már… - szorítottam össze fogaimat és még erősebben és gyorsabban kezdtem sikálni, de semmi haszna… sőt, mintha csak erősödött volna a folt. Nem fog kijönni, és nincs másik ingem! Gyerünk! Gyere már ki te rohadék! Könyörgöm! A kezeim már fájtak a dörzsöléstől, ki is vörösödtek, és picit csípni is kezdte a víz. Lassan fél órája szenvedtem vele, de a makacs folt ott maradt, sötéten vigyorogva a képembe. Mit fog szólni Al? Mit fognak szólni a többiek, ha piszkos ingben jelenek meg?! Tekintetem elhomályosult, éreztem, hogy valami elkezdi égetni a szemeimet, ezért be kellett hunynom őket pár pillanatra… Könnycseppek csorogtak végig arcomon, és amikor ismét a ruhára néztem a ragufolt kísértetiesen hasonlított egy vérpacára. Így nem mehetek ki az utcára! Felindultságomban fogtam a vizes inget és a csaphoz vágtam, teljes erőmből. Majd megint, és megint. Már sajogtak a kezeim. Elkeseredett tekintetem a tükörre tévedt, és először magamra sem ismertem. Szemeim vörösek voltak, hajam az izzadtságtól a homlokomra tapadt, és kócos volt. Bőröm sápadt és beteges, arcom beesett. A könnyek pedig még el is torzították az alakot. Csak egy szellemkép volt. Nem én. Kétségbeesésemben, és hirtelen támadt indulatomban belevágtam az öklömmel a tükörbe, ami apró darabokra tört szét, kis szilánkok repültek mindenfelé. Fájdalmasan felkiáltottam. De nem, nem a kezem miatt, amibe beleállt pár tükör darabka. Azt már szinte nem is éreztem. A lelkemet hasították szét az üvegszilánkok újra. Éreztem, ahogy a meleg vér végigfolydogál a kezemen, én pedig hátratántorodtam. A fizikai fájdalom, kicsit visszarántott a valóságba, még ha nem is éreztem teljesen. Hátráltam még két lépést. Az ing a mosdókagylóban hevert, teljesen tisztán, folt nélkül, a tükörszilánkok pedig beborították a környékét. Megremegtek ajkaim, és térde estem. Arcomat kezeimbe temettem, és elkezdtem rázkódni. A könnyek megállíthatatlanul törtek előre, és nem tudtam, nem is akartam abba hagyni a zokogást. Úgy éreztem szétreped a fejem, kezeimet rá is szorítottam, hogy egyben tartsam. Mellkasom szúrt, szívem pedig… mintha meg akarna szakadni. Tudtam, hogy nem fogja sokáig bírni. Ezt a fájdalmat képtelenség. Belemarkoltam hajamba, felkiáltottam fájdalmamban, de még a töredékét sem tudtam kiadni annak, ami bennem tombolt. Valami fojtogatott, és nem engedett el. Nem tudtam megkönnyebbülni, az érzés állandósult, és kiszívta minden energiámat. Előre görnyedtem, elhagyott minden erőm, büszkeségem, józanságom. Csak az üres, és maró űrt tudtam érzékelni, amely belülről kínzott, emésztett, hiába próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne ott. Mintha minden rendben lenne.

Mintha minden olyan lenne, mint régen…

Nyikordult az ajtó, és lépéseket hallottam. De nem figyeltem rájuk. Csak zokogva fogtam a fejemet, és ziháltam. Al a mosdóhoz ment, ügyesen kikerülve a nagyobb szilánkokat, és elzárta a csapot. Majd óvatosan hozzám lépett, letérdelt mellém, és átölelt. Éreztem, hogy ő is remeg, némán nyeli könnyeit. Vajon végignézte megint..?

- Ny-nyugi Bátyó… minden rendben van… kérlek, nyugodj meg… - suttogta a fülembe, én pedig kissé magamhoz térve belekapaszkodtam a ruhájába, összevérezve azt. Alphonse-t nem zavarta. Jobban magához szorított, és valamit elkezdett motyogni nekem, de nem értettem a szavakat, nem bírtam felfogni őket. Rám zuhant a felismerés, amit nem, és nem akartam elfogadni. Túlságosan is fájt az igazság.

Tudtam, hogy nincs itt. Mindig is tudtam. Nem létezik többé. Elhagyott. Azon a napon.

Még hallottam akkor halovány dalolását a Kék Madárnak. Egy búcsúének volt.

Nekem.

Tőle.

 Mielőtt örökre kihunyt volna a fény azokban a gyönyörű szemekben. Mielőtt örökre elaludt volna. Még el se tudtam köszönni tőle. Amikor utoljára a szemébe néztem, nem is gondoltam volna, hogy akkor látom utoljára őt.

És a Kék Madarat.

Nem hallhatom többet az énekét. Nem láthatom többet önfeledt repdesését. Nem lesz képes újra elrepíteni a mesevilágomba. Nem fog felmelegíteni, ha fázom.

Alfons Heiderich nincs többé.

És vele halt a Kék Madár is.

A Boldogság Kék Madara.

***

Fehérek voltak az utcák, minden ember meleg ruhákba öltözött a hideg elől. Hiába sütött a nap, nem lett melegebb. A szél befújt a ruhám alá, ahogy ott álltam a nyitott ablak előtt, kémlelve a messzeséget…

- Bátyó! Csukd be kérlek az ablakot! Hideg van, megfázol!

Figyelmen kívül hagytam öcsém nyafogását. Nem fogok megfázni, nincs azért annyira hideg.

- Bátyó!

- Jó, mindjárt… - húztam el a számat, és tettem egy tétova lépést hátrafelé. Csak még egy kicsit hadd húzzam az időt… hátha…

- Bátyó! – Alphonse már ott állt mellettem, megragadva a karomat. – Kérlek, kérlek szépen, drága a gyógyszer, te is tudod! – Szinte könyörgött nekem.

Bizonytalanul rápillantottam és beharaptam ajkamat, majd ismét a hívogató kékségre néztem. Az öcsém határozottan megrángatta a pólóm ujját.

- Miért kell minden áldott nap ezt csinálnod? –Al arca elkínzott volt, ahogy egyre könyörgőbb tekintetét az én szemeimbe fúrta.

- Mi a baj ezzel? Nem ártok senkinek! – csattantam fel kicsit bosszankodva, de hallatszott hangomon, hogy beadtam a derekamat. Szeretem Alphonse-t. Nem akarom, hogy így nézzen rám… azt szeretném, ha boldog lenne.

Mint régen.

Amikor csak ketten voltunk egymásnak. Mi változott meg ennyire? Nem értettem.

– Jól van, na… - sóhajtottam megadóan, öcsém pedig elengedett, amikor megmozdultam, hogy becsukjam az ablakot. Még mielőtt viszont teljesen becsuktam volna, lopva kikémleltem, reménykedve pásztázva az eget. De még mindig nem láttam.

Túl kék...

Lehetetlen így felfedezni a Kék Madarat…

Beleolvad a környezetébe… nem látom. Nem hallom.

Nem érzem…

De ott kell lennie, régen is mindig ott repkedett.

Csak… csak most éppen nem látom…

Insanity

Én nem tudom mi van velem. Komolyan nem tudom.

Úgy érzem kezdek megbolondulni.

Mindenkit elveszítek, legalábbis így érzem. És ilyenkor felmerül bennem egy kérdés:
Egyáltalán van kit elveszítenem?
És ahogy végiggondolom, hogy szerintem kiket vesztettem el, rájövök, hogy nem is történhetne meg. Sosem voltak ott nekem, sosem törődtek velem. Soha. Szinte senki.

Meg kell erősödnöm, különben meghalok. Mert nem fogom bírni. Tényleg, erre itt megesküszöm, névtelenül, a sok képzeletbeli barátom előtt.

Távolságot kellene tartanom, hogy ne fájjon.
De már az, ha távolságot akarok tartani, fáj...

Nem akarok felületes lenni. Igaz, hű és jó barát akarok lenni. Nem akarom, hogy csalódjanak bennem. Nem akarom...
Azt se akarom, hogy én álljak a boldogságuk útjába. Segíteni akarok nekik... de a legtöbbjük nem érdemli meg. Aki meg mégis, annak meg csak bajt okozok, és nem segítek semmit.
Tényleg... ha kell, feláldozom magam valamilyen formában, egyszerűen nem érdekel. Már nem. Feladtam igazából, hogy keressem a boldogságot, mert olyan idióta vagyok, aki folyton eltéved közben. Amikor azt hiszem, hogy megvan, rám zuhan a valóság. Ha valami jó, akkor tudom, hogy ez csak illúzió, és amint szertefoszlik megtudom, hogy mi a nagy helyzet.

"Én is téged."

Sötétedett már. Hideg november végi délután volt, talán olyan 4 óra felé járhatott az idő. Az utcán nem járkált túl sok ember, a legtöbbjük már a kandalló mellett melegedett, vagy még dolgozott egy szebb, és jobb Németországért. Az ég szürke volt és felhős, a levegő pedig hideg, és a szél is fújt. 

Edward hazafele sietett az egyetemről. Cipője kopogott a köves járdán, ahogy áthaladt az Englischer Gartenen. Sálja az orráig takarta arcát, vállait felhúzta, szőke copfja pedig csak úgy lobogott utána. Látszott rajta, hogy meglehetősen fázik, és a kedve sem volt éppen rózsás. Hosszú idő után először ment be egyáltalán egy előadásra is, és megint eldöntötte, hogy jó ideig nem fog. A környező fákról levelek hullottak le, táncra kelve a játékos széllel, és minden olyan szürkés árnyalatba burkolózott. Lehetséges, hogy havazni is fog. Edward a nagy sietség közben megbotlott, és csak, hogy még jobban sikerülhessen a napja, kicsúsztak kezeiből a lapok, amikre megpróbált jegyzetelni, a szél pedig kapva az alkalmon, s felkérte őket egy játékos, könnyed táncra, aminek a szőke fiú kifejezetten nem örült. Elkeseredve kapott utánuk, de jó pár már messze járt. Sietve próbálta összeszedni őket, és negyed órán keresztül hajkurászta a hálátlan jegyzeteket. Már-már ott tartott, hogy feladja az egészet, és soha többet nem jár be az egyetemre, de aztán eszébe jutott, hogy év elején még milyen lelkes volt, és egész nyáron dolgozott azért, hogy tudja fizetni a szemesztereket. Ha most feladná, minden kárba veszne. Akkor még azt hitte, hogy mostanra már képesek lesznek megépíteni egy olyan rakétát, ami felvisz bárki a csillagos égig, és tovább. Tovább oda, ahol minden vágy teljesülhet, ahol az összes csillag egyformán ragyog, és mindegyik önmagában egy világnyi energiaforrás. Ahol képes lesz megtalálni a haza vezető utat. Haza. Ez a szó jelentette Ed számára a reményt. Hogy létezik az a bizonyos "Haza". Ott vár rá valahol fent a magasban. A sok csillag között, ahol álmatlan éjszakákon mintha öccse mosolygós arcát vélné felfedezni. Ezért utazott Romániába. Ezért kezdték érdekelni a rakéták. Ezért egyezett bele abba, hogy Németországba költözzön, hogy az egész nyarat végig dolgozza, de cserébe tanulhat, és folytathatja a kutatást. De aztán egyik atomfizika előadásán megjelent Ő. És akkor minden pokollá változott. Túl sok ismerős arc. Túl sok emlék. Edward még attól is rosszul lett, hogy belegondolt. Onnantól fogva lehetetlenné vált számára a koncentrálás, a nyugalom. Alapból depresszióssá vált, amikor meglátta Frau Graciát, mert a nő alakja is álomvilágára emlékeztette. Mint minden más, és az egyetemi tanár volt az utolsó csepp a pohárban. Miért is kellett meghalnia a professzornak? Miért kellett a helyére pont Őt felvenni?

Az utolsó papírért nyúlt, amely az egyik fa ágán akadt meg. Kicsit fel is kellett kapaszkodnia a fára, hogy elérhesse, de ez még mindig nem okozott neki nagyobb gondot, pedig meglehetősen nem volt edzésben. Nagyot sóhajtott, és bosszúsan tovább lépdelt Alfonssal közös albérletük felé, arcát már jócskán kicsípte a hideg, és egyre jobban vacogtak a fogai, ujjai pedig vörösre fagytak. Dideregve nyitotta majd csukta be a lakás ajtaját, és ledobta cuccait az egyedüli, ütött-kopott kanapéra. Itt se volt éppenséggel melegnek mondható a klíma, de legalább a szél nem fújt, és nem hűlt olyan gyorsan a hőmérséklet, mint kint. Egyedül volt, lakótársa még nem ért haza, egy ideig valószínűleg nem is fog, hiszen péntek van, és ilyenkor csoporttársai végigpróbálgatják München összes kocsmájának a sörét, hogy nem romlott-e a minőség az egy heti látogatáshoz képest. Minden ilyen korú csinál valamit péntekenként. Kivéve őt. Nem, Edward nem szerette a társaságot. Inkább választotta a magányt, mintsem olyan érdektelen, és felszínes emberekkel legyen, mint a csoporttársai. Nem is értette, hogy Alfons mégis hogyan élvezheti azoknak a társaságát. Mintha kicsit fájt is volna neki, hogy másokkal tölti a péntek estéket. Nem mintha annyit beszéltek volna napközben. De a szőkét valahogy megnyugtatta a másik jelenléte. De a lakás most nyomasztó volt, és néma...  Szobatársa kifejezetten kedvelt néhány embert, és közeli, bizalmas barátságot alakított ki velük. Edwardnak ilyen kapcsolatai nem voltak. 

Edward egyedül volt ebben az idegen világban. Nem támaszkodhatott senkire.

Erősnek kellett lennie.

Leült a kanapéra, és kezébe vette az egyik agyonolvasott könyvét, és kinyitotta, hogy elkezdje ismét. Alkímiáról szólt. Ritka darabok egyikének számított, mivel ebben a világban az alkímiát egy zsákutcának tartották, és a tapasztalatok alapján, itt az is volt. Ezért nem lehetett találni túl sok könyvet a témában. Lábait felhúzta, és úgy fixírozta tovább a sorokat, mintha olvasna. De valójában a fejében nyugtalanító, már-már elkeserítő dolgok kavarogtak. Tudta. Látta csoporttársai szemében, amikor ránéztek. Mindent tudott. Hogy miket gondolnak róla, meg, hogyan viszonyulnak hozzá. Intelligens emberek lévén, nem röhögték szembe, nem, a háta mögött beszélték ki, és nevettek rajta. Nem foglalkoztak vele, levegőnek nézték. Mindenki mindenkivel foglalkozott, az egyetlen, aki mindezekből kimaradt, az Edward volt. Ha nem ment be, észre se vették. Ha bement, akkor se nagyon szóltak hozzá. És ez így rendben is volt. Mindaddig, amíg fel nem tűnt Ő. Az új tanár. Aki már az első órán felmérésként íratott egy tesztfeladatot. Tudomást szerzett arról, hogy Edward igenis létezik, ő az egyetlen, aki ért is az anyaghoz. Aki meg tudta oldani a feladatot. Azóta figyelemmel kísérte. Mindig magán érezte a szempárt. Idegesítette. Egy idegen minek akarja beleütni az orrát abba, ami nem is az ő dolga? A húr ma pattant el, amikor a férfi az előadás után odament a szőkéhez, és meghívta egy kávéra. A szőke pedig elutasította. A férfi azonban nem adta fel, és addig erősködött, amíg a fiú ki nem bukott, és el nem rohant. Nem akart annak az embernek a közelében lenni. Saját világára emlékeztette, amit lehetséges, hogy sosem láthat viszont. Még a gondolat is iszonyatos, hogy ebben a világban kell leélnie életét. Ezen a szörnyű helyen, amit teljes szívéből utál. Maga a Pokol. Ahol minden lélegzetvétel elnehezíti a tüdőt, ahol nem mer az ember befordulni a sarkon, mert retteg, hogy egy ismerős arccal találja szembe magát. Ahol az ember nem számít, mit csinál, egyedül marad. Teljesen egyedül, magányosan a sötétben. Egy idő után már elfásul az életvidámság, az elszántság, és szürke monotonitás váltja fel. Remények, álmok nélkül, egy valósághű illúzióban. Ahonnan nincs kiút.

Edward tekintete már elhomályosult,és arcát könnyei mosták. Némán ült, a sötét lakásban, még villanyt sem gyújtva. Érezte maga körül a mardosó hideget, látta a sok embert, akik műmosollyal az arcukon sétálgatnak, nevetve, beszélgetve. És látta magát szerencsétlenül, sírva kuporogni a sötétben. Pedig pont azért nem kapcsolta fel a lámpát, hogy ne láthassa ezt a szánalomra méltó látványt. Ezt a megtört alakot, akiben képtelen magára ismerni. Mintha még önmaga is idegenné vált volna számára. Ezek után ki maradt neki..? Ki fogja megmondani neki, hogy mégis ér-e valamit? Hogy nem hiába kel fel minden nap, hogy van célja az életének?

***

Ugrott egyet, amikor a bejárati ajtó kinyílt, majd zárult. Vidám hümmögés ütötte meg fülét, majd hallotta, hogy valaki fáradtan, kissé pityókásan megbotlik az ő cipőjében, amit hanyagul a bejárat előtt hagyott.

- Edward? Itthon vagy? - hangzott fel a meglepett kérdés, majd felkattant a villany, és a shamballai fiú gyorsan megtörölte szemeit pulcsijának ujjába, és kitartóan meredni kezdett a könyvre.

- Mit csináltál te a sötétben? Aludtál? - jelent meg a tejfölszőke üstök a másik látóterében. Edward csak megrántotta vállait.
- Nem. Gondolkoztam - jött a flegma válasz, amit nehezen sikerült csak kipréselnie ajkai között, figyelve arra, hogy hangja határozott legyen, és egyenletes.

- Ohh! Értem. Az jó dolog... azt szereted csinálni! - huppant le Alfons a kanapé másik végébe, és onnan ragyogtatta fehér fogsorát Edwardra, akinek jelenleg egyáltalán nem volt szüksége társaságra. Idegesítette a másik jókedve, és gondtalansága. Bezzeg, ha érezné annak a töredékét is legalább, amit ő érez! Akkor biztos, hogy nem lenne kedve ilyen bárgyú módon vigyorogni, mint a tejbetök! A szőkeség nem emelte fel tekintetét a könyvről, jelezve, hogy elfoglalt, és nincs szüksége társaságra. Ebben a világban soha nem is volt. Ő nem szorul ilyesmire... nem ilyen gyenge... Mivel a német nem mozdult, és a helyzet kezdett kínossá válni, Ed nagyot sóhajtva, megkínzott ábrázattal felpillantott, mire Alfons lelkesen belekezdett a beszámolójába. A shamballai szinte fel se fogta a másik szavait, nem állt össze az egész. Pókerarcot erőltetett magára, de minél többet kellett néznie a másik élettel teli arcát, ajkai annál szorosabban nyomódtak egymásnak, és a végén már levegőt venni is alig mert, tekintetét pedig egy pontra rákoncentrálta, és akárhányszor vizesedni kezdtek szemei, új, érdekes formákat keresett, és minden erejével azon volt, hogy ne figyeljen arra, hogy milyen jókat szórakozik a másik a többiekkel. Azokkal, akik számára nem léteznek, és akik számára ő sem létezik. A csoportra, akikhez képtelen volt beilleszkedni, a társaságba, mely kivetette őt magából, aztán megtörte, és ilyen gyengévé tette. Ez a világ maga a Pokol...

- ... és akkor Klaus véletlenül Heidi mellére öntötte a sörét! - nevetett fel Alfons, ahogy felidézte a jelenetet. - Komolyan mondom, rég nevettem akkorát! Látnod kellett volna a fejüket, amikor eljutott a tudatukig, hogy most éppen mi is történt! Edward, én mondom, egyszer el kell jönnöd, és megkóstolnod a német sört, mert valami hihetetlenül jó dolog! És korsóban mérik! - csap saját combjára, és látszik rajta, hogy nagyon örül magának. Mint általában péntekenként. Edward ilyenkor mindig igyekszik távol maradni tőle, mert felettébb idegesíti a másik viselkedése. Hogy lehet ilyenek csinálni egyáltalán? Normális ember tudja, hogy mennyit ihat, és nem viszi túlzásba! A shamballai beharapta alsó ajkát. Jelenleg legszívesebben megverte volna a másikat, fájdalmat akart neki okozni, maga sem tudta miért.

- Legközelebb eljössz, fogadtunk Klaussal, hogy sikerül-e téged elráncigálnom, Edward, barátom, nem hagyhatsz cserben! - kezét a másik térdére tette ezzel a mondattal, és a fiú úgy lökte el azt magától, mintha izzó parázs lenne.

- Hagyjál már ezzel! Nem veszed észre, hogy egyáltalán nem érdekelsz sem te, sem az ostoba barátaid!? - tört ki hirtelen, mert képtelen volt tovább türtőztetni magát, ismét belenyilallt mellkasába valami tompa fájdalom. Szóval már ilyenekben fogadnak, hogy vajon a kis nyomorék lesz-e olyan bátor, hogy eljöjjön, hogy aztán megint jól kinevethessék?!

- Mi? Ugyan, Edward, biztos vagyok benne, hogy élveznéd! - legyintett Alfons még mindig mosolyogva, igyekezve nem szívére venni a másik kirohanásait. Elvégre, Edward nehezen kezelhető, és mindig elutasító minden Alfons-féle ötlettel kapcsolatban. Hozzá pedig még rendkívül morcos is. Ami a német szerint inkább aranyos, mintsem idegesítő.

- Alfons, miért nem vagy képes felfogni, hogy nem érdekelnek a rohadt programjaid?! Ne próbálj már meg rám erőszakolni minden kis ökörséget! Fogd fel, hogy én ilyen vagyok, te pedig olyan, és innentől kezdve nincs is miről beszélni!
- Hé, Edward... nyugi! Csak szeretném, ha nem mindig itthon kuksolnál, és olvasnál! Hidd el, jót tenne neked, ha néha eljárnál szórakozni, nem lennél ennyire magad alatt..
- Én nem vagyok magam alatt, és nincs szükségem semmiféle megmentésre!! Csak azért, mert te élvezed azoknak a szánalmas és nevetséges embereknek a társaságát, ne nézz már engem is olyan felszínes idiótának! Nem fogom olyan senkikre pazarolni a drága időmet!
- Egyáltalán nem felszínesek, és ne nevezd idiótának a barátaimat! Nem is ismered őket, nincs jogod ítélkezni felettük! - fortyan fel Alfons. Edward unottságot tettetve ásított egyet, és megforgatta szemét, ezzel még inkább felhúzva kicsit becsiccsentett társát.
- Talán ha kicsit máshogy állnál a dologhoz, nem lennél olyan menthetetlenül magányos és depressziós! Ha ezt folytatod, akkor teljesen egyedül fogsz maradni! Mi lenne ha legalább egyszer hallgatnál rám?! Bár nem is tudom, hogy minek koptatom a számat, akkora egy makacs farok vagy, tényleg! Csinálj akkor amit akarsz, zabáljanak fel a könyvmolyok!
- Mit tudsz te rólam, baszd meg?! - Edward olyan nagy hévvel pattant fel ültéből, hogy a könyv is a földön kötött ki. Kezei ökölbe szorultak, és egy pillanatig úgy érezte, hogy egy hangot sem lesz képes kipréselni a száján, de aztán csak úgy kitörtek belőle az érzelmek, amiket eddig igyekezett álarca mögé rejteni, ami most, a másik szavai hatására, és a pocsék nap mellékhatásaként megrepedt. - Semmit! Az égadta világon semmit! - szinte köpte a szavakat. - Eddig is azt csináltam, amit akartam, nekem te ne mondd, hogy szerinted mi a helyes! Komolyan, néha azt se értem, hogy mégis hogyan bírom ki veled egy háztartásban! Idegesítesz, rohadtul, el sem tudom mondani mennyire! Utállak, és ezt az egész világot is gyűlölöm!! Miért nem vagy képes végre békén hagyni?! Inkább fognád be a szádat, és nem zavarnál, hátha hamarabb kitalálnám, hogy húzzak el végre innen, és akkor te is fellélegezhetsz! - kiabálja bele a másik képébe, majd sarkon fordul, és betrappolva a szobájába bevágja az ajtót, de olyan erővel, hogy félő, hogy kitörhet. Alfons pedig csak pislogott. Pár pillanatig szóhoz sem jutott majd maga elé bámult. Lehet, túl messzire ment... nem kellett volna próbálnia minél meggyőzőbb érveket keresnie, legalábbis lehet, nem kellett volna kimondania őket. Még akkor sem, ha igazak voltak... Edward tagadhatta, ordibálhatott, utálkozhatott... Alfons akkor sem tudott most másra gondolni, mint az aranyszín szemekre. Amik nedvesek voltak, telve kétségbeeséssel és fájdalommal. Teljesen lesokkolták Heiderich-et. Még soha nem látta ennyire őszintének... emberinek a tekintetét, és az érzéseket, amik mögötte voltak. Máshogy kellett volna próbálnia meggyőznie Edet. Ismerte már annyira, hogy tudhatta volna, hogy a büszkesége úgysem hagyja majd neki, hogy belásson bármit is. Ült még egy kicsit a kanapén, bámulva a legközelebbi sarkot, közben agyából szivárogtak kifele a gondolatok. Dolgozott a német sör. Egy idő után felállt, és kiment a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet, és benézzen a hűtőbe, bár kételkedett benne, hogy a másik vásárolt volna bármit is-és igaza is lett, a hűtő üres volt. Leült a konyha asztalhoz, elővette az aznapi újságot, és olvasgatni kezdte. Olyan 10 óra felé végzett a napilappal, de nem igazán fogta fel, amit olvasott. Edward pedig még mindig nem adott életjelet magáról. Sóhajtott egyet, és megint bambult egy kicsit, élvezve agyának üresjáratát. Aztán felállt, és a nappaliba ment. Ránézett a szőke szobájának ajtajára. Odasettenkedett elé, fülét rátapasztotta, hátha meghall valamit, de a másik csendben volt. Odament a kanapéhoz, lehajolt, és felvette az alkímiáról szóló könyvet. Belelapozott, habár nem nagyon érdekelte a tudomány ezen fajtája. Az viszont érdekelte, hogy szobatársának mik járnak a fejében. Ez lenne hát Edward másik világa? Egy világ, amiben a vezető tudományág az alkímia, és ennek segítségével az az ember ott a szobában képes volt megmenteni a világot? A gondolattól halványan elmosolyodott, és megcsóválta fejét. Tétovázott kicsit, majd döntött. Halkan bekopogott a másikhoz. Nem érkezett válasz. Megismételte, majd óvatosan benyitott.
- Edward? - súgta bizonytalanul, miközben bedugta fejét a másik birodalmába, igenis tartva attól, hogy mindjárt csattan majd valami a fején. Mivel ez nem történt meg, felbátorodva beljebb lökte az ajtót.
- Edward, kint hagytad a könyvedet... - próbálkozott ismét beszélgetést kezdeményezni. A szobában sötét volt, de az ajtón át beszűrődő fényben lehetett látni, hogy a fiú az ágyán fekszik, a fal felé fordulva. Ahogy Alfons közelebb lépett, észre vette, hogy a shamballai mélyeket szuszog. Tehát alszik. Milyen sebezhetőnek tűnik most, oldalvást fekve, kicsire összehúzva magát... A német enyhe bűntudatot érzett. Nem akarta bántani szegényt... csak szerette volna megosztani vele az élményeit.
Annyira szerette volna, ha a másik vele örül. 

Annyira szerette volna, ha a másik beszél neki a bajairól. 

Annyira szeretett volna Edward életének részévé válnia...
Megfogta a takarót, és betakarta vele Edwardot, hogy nehogy fázzon. Szívből remélte, hogy majd, ha felébred a fiú, kicsit jobb kedve lesz. Elszorult a torka a nemrég lezajlott események emlékétől. Kezei ottmaradtak egy ideig a takaró szélén, majd bizonytalanul a másik arcához indultak, de amint megérintették a bőrét, tétován elhúzódtak. Aggódó tekintettel figyelte Ed arcát, hallgatta egyenletes szuszogását. Nyelt egyet. Közelebb hajolt hozzá, és kicsit remegő, esetlen mozdulatokkal kisöpörte a tincseket a másik arcából. Milyen elveszett... Biztos nehéz neki... egy teljesen másik világban... ahol szinte minden a régi életére emlékezteti. Pár perccel később tért csak magához, és megrázta fejét. Nem kellene ennyit bámulnia Edwardot. Mi lesz, ha felébred... De olyan gyönyörű... Megint megrázta fejét. A könyvet letette az éjjeli szekrényre. Le kellene feküdnie neki is. Eléggé elfáradt. Sóhajtott egyet, majd akarva-akaratlan megint a szőkére fordította tekintetét. Egy furcsa érzés kerítette hatalmába, és mielőtt még felfoghatta volna, hogy mit csinál, már az ágyon támaszkodott és lakótársa fölé hajolt. Szíve a torkában dobogott, erősebben, mint valaha. Nagyon megijedt, hogy Ed esetleg felébred, de nem tágított. Lélegzetét visszafojtva habozott még egy ideig, majd ajkait sietve a másik arcára nyomta, és pár pillanat múlva már a szobájának ajtója előtt állt, éppen becsukva azt. Gyorsan vette a levegőt, és közben vagy ezerszer elátkozta magát cselekedetéért. De aztán megfogadta, hogy ilyen rizikós dolgot többet nem csinál, és hálát adott az égnek Edward alvó-képességéért. Bekóválygott a fürdőszobába, gyorsan leöblítette magát. A víz nem volt túl meleg, ezért kelletlenül konstatálta, hogy ahelyett, hogy elálmosodott volna, még inkább felébredt. Megtörölközött, pizsit húzott, és a szobájába sietett. Bebújt a puha és meleg takarója alá, bevackolta magát, kényelmesen elhelyezkedve a hátán, és az álom csak nem jött a szemére. Nem tudta kiverni fejéből Edwardot. Valószínűleg a sok jó német sör bolondította ennyire meg érzéseit, hogy már képtelen irányítani gondolatait. Forgolódott kicsit, határozottan lehunyva tartva szemeit. Márpedig ő el fog tudni aludni. Ha máshogy nem, bárányokat fog számolni... aranyszőrű bárányokat. Aranyszínű íriszekkel... Egy. Kettő. Három...
...Nyolcvankettő.. nyolcvanhárom...
..Kilencven... Nagyot ásított, és agya kezdett betompulni. Ez a kilencvenedik bárány már elég lassan ugrotta át a kerítést és ment társai közé. A német már az álomhatáron egyensúlyozott, és egyre inkább csodaország felé dőlt el, amikor a föld megmozdult, és ő a határvonalról az éberség felé esett. Kinyitotta szemeit, és a sötétben meresztgetni kezdte. Az ágya ugyanis besüppedt, a takarója pedig felemelkedett, és mielőtt még kiáltani tudott volna, valami meleg, és puha dolog simult testének. A hangok pedig a német torkában ragadtak. Edward volt az. A szőke óvatosan, fészkelte be magát Alfons mellé az ágyba, de mégis úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bár kissé bizonytalanok voltak mozdulatai. Alfons először azt se tudta mit tegyen, majd ösztönösen oldalra fordult, és az ablakon beszűrődő Hold fényében látta  megcsillanni az arany-szempár.
-E-Edward... - hebegte a német, de a szőke ujjait a másik ajkára nyomta, ezzel elhallgattatva őt. Alfons ettől kicsit megnyugodott, és esetlen mozdulatokkal, elutasítástól tartva, egyik kezével átkarolta a másik derekát, és picit magához húzta. A szőke nem ellenkezett, sőt, közelebb simult hozzá, Alfons pedig nem bírta tovább, és szorosan átölelte.
- Istenem, Edward! Annyira sajnálom! Nem akartam, hogy rosszul érezd magad... - súgta bűnbánóan a másiknak, aki erre csak megrázta a fejét.

- Semmi baj... nem a te hibád... - válaszolta kissé rekedtes hangon. Csend következett. Alfons el nem tudta képzelni, hogy mégis hogy alakulhatott ki közöttük a jelenlegi helyzet. Annyira varázslatosnak tűnt, mint valami álom. Már épp szóvá tette volna mindezt, amikor Edward megtörte a csendet:

- Én... én nem tudom mi van velem... össze vagyok zavarodva. Alfons... én... félek, azt hiszem. Ez a világ és... ezek az emberek... nekem csak te vagy. Te vagy az egyetlen biztos pont az életemben... te vagy az egyetlen, aki törődik velem... aki gondol rám... aki nem néz át rajtam. Akiben... úgy érzem... a leginkább bízhatok... nem akarok gonosz lenni veled...nem érdemled meg... annyira jó vagy... a legjobb...én nem is tudom, hogy mon-
- Edward.. - szakította félbe Alfons a szőke akadozását, gyengéden végigsimítva ajkain. - Szeretlek.
Csend következett. Mintha megállt volna az idő. A visszafojtott lélegzetüket lehetett csak hallani. Kis idő múlva Edward megkönnyebbülten, majdhogynem boldogan felsóhajtott, és fejével a német nyakhajlatába bújt,  elrejtőzve minden elől.
- Én is téged.

Superbia sullies the noblest character

Ezt a számot most mutatta Roy-san. Teljesen rákattantam, nagyon tetszik. Csak nem elég zúzós jelenleg, mivel hiába hallgatom fülessel, még így se nyomja el azt, amit a szüleim levágnak. Csöppet zavaró. Egy egész picit...

Könnyű mutogatni a másikra, könnyű felindultan ragaszkodni a saját érveinkhez, gondolatainkhoz.
Könnyű hagyni, hogy Pride irányítson minket.

Nehéz viszont kézbe venni magunk fölött a hatalmat. De meg kell tenni. Nem szabad, hogy Pride kerekedjen felül. Pride csak egy érzet. Egy illúzió.
Mi pedig létezünk...
Mi élünk. Nem irányíthatja valami olyan az életünket, aki nem is éli azt.


A legnagyobb győzelem az, amit magunk fölött aratunk. Ha legyőzzük a saját démonainkat. Akkor felülemelkedhetünk mindenen. Megállíthatatlanul törhetünk felfelé, határ a csillagos ég!
Csatát veszthetünk.
Háborút SOHA.
Ha ez mégis megtörténik, akkor senki sem lesz képes segíteni. Senki nem lesz képes elkapni minket zuhanás közben. Nem. Pride nem fogja hagyni. Pride eltiporja ellenfeleit.
Mindfölött áll.
Kegyetlen.
Sötétbe zár.
Bilincs.

- Nem akarok meghalni... - remegett meg a hangja kétségbeesetten.
- Akkor ne tedd.
- De nem tudok mit csinálni... fáj... túl erős... nem tudom megtenni... szét fog marni belülről, meghalok...
- Nem fog... ha nem hagyod neki, nem lesz rá képes! A beleegyezésed nélkül soha!
- De ő erős! Én pedig gyenge vagyok... nem tudom legyőzni...
- Már nem vagy gyenge attól, hogy érzed, hogy ő irányít. Ez azt jelenti, hogy erős vagy, és... túlszárnyalhatod Őt. Azért próbálja ilyen kitartóan bizonygatni, hogy gyenge vagy, mert fél, hogy legyőzöd. De nem hagyhatod, hogy megbilincseljen. Mert bilincs. Ő a Te saját bilincsed. Kezedben van a kulcs. Dönthetsz. Benned megvan minden erő, ami ahhoz kell, hogy ezt a csatát megnyerd.

És megnyered. Mert ha meg akarod nyerni, akkor meg fogod. Pride csak annyira erős, amennyire te megengeded neki.

Disznófejű Nagyúr...

Elegem van, gyűlölöm.
Utálom.
Mindent megmérgez.
Még azt a személyt is bekebelezheti, aki ártatlan, jóakaratú, és átváltoztatja valami undocsmány lénnyé.
Igen.
Ezt teszi.
A pénz.


Jön a szalagavatóm, jövőhét szombaton lesz.
Kész rablás az egész, de tényleg. Ne akarjon senki. Fölösleges felhajtás. Arról szól, hogy lehúzzanak.
Ez az egész utolsó év arról szól, igen.

Eddig 30 000Ft az osztálypénz. Hogy a tanárok majd jóllakjanak érettségin, hogy puccos éttermekből hozassák nekik a kaját. Hogy jobb pontokat kapjunk. Francokat kapunk jobbat.
Aztán -én ugye nem, de a többieknek- a keringő. A ruha. Kész vagyon!!! Pedig csak egy nap az egész!
Aztán a tánctanár. Nem csak a keringő. Az osztálytánctanár. Annak is pénz kell. Ingyen ugye semmi sincs, mostanság még a jótanács se.
Szalagtűző ruha. Kosztüm. Laza 20 000Ft. Csodálatos. Cipő szalagtűzésre. Még meg kell vennem. 5 - 10 000Ft.
 Belépő azoknak a szalagavatómra, akiket meg akarok hívni. Fejenként 2000Ft. Azaz, nekem: 4000Ft.
 Afterparty 1000Ft. ÉS semmi kedvem, de menni kell. Különtanár spanyolból, infoból: 2500Ft/alkalom, 2000Ft/alkalom.
Osztálytáncra ruha 4000Ft, sminkes 3000Ft, fodrász (ami kb 5-6000Ft lesz).
Ezek így kötelezően muszájra.
Aztán jönnek még az én vágyaim.
Laptop. Durván 100 000Ft. Plusszmínusz pár ezer (pár TÍZEZER).
Ruha. Mivel. Nincs ruhám. Még mindig azokat hordom, amiket 5-4 évvel ezelőtt. Klassz, nem? 20 000Ft.
Rajzpad. Már régóta szeretnék. Egy viszonylag jobbat. Durván 40 000Ft.
A mobilom is úgy néz ki, hogy szarráment. Igen, az új. A BB. Lehet, az is pénz lesz, de remélem , hogy nem.
PLUSZ...
ezeken felül még fogok költeni akkor, amikor az egyetemekre jelentekezem, fogok fizetni naponta párszáz Ft-ot a büfében, hogy ne haljak éhen, fogok menni conra, meg akarom csinálni a teljes automailt égethető gyurmából, fogok menni és kajálni gyorséttermekben, vagy ikeában, lehet fogok spanyolból nyelvvizsgázni, akarok venni könyvet, kell vennem karácsonyi/szülinapi ajándékokat, költök vonatra is, hogy leutazzak Alfonshoz, költeni fogok tuti mozira is, még több ennivalóra, piára is, izzadásgátlóra, szemceruzára/korrektorra, orrcseppre, orvosra és még sorolhatnám.
Szóval igazából az ember élete abból áll, hogy költi a pénzt. Amit előtte meg kell teremtenie. És ennyi. Ha nincs pénzed, semmit se tudsz csinálni, meghalsz.

Ami pedig ennyibe kerül, az még időbe is kerül, ami meg rohadtul nem kóser.

Nem bírok már ennyit várni... megígérik, és már egy éve semmi. És ez a bizonytalanság kiborító.
Ez a legrosszabb az egészben. A bizonytalanság.

Szóval, kérlek, Istenem, hadd nyerjek a lottón milliókat. Mert szükségem van rá. Tudom, nem csak nekem. Mindenki másnak szüksége van rá, még annak is, akinek a bőre alatt is pénz van. Mert ez az, amiből az embereknek sosem elég. Szabadok akarnak lenni, azt csinálni, amihez kedvük van, biztonságot is akarnak, és  sikereket. És ehhez nem elsősorban, de pénz KELL.

És, kedves disznófejű Nagyúr, én utállak téged.
Gyűlöllek.

Szerepjáték #5 :D

Edward:
Igen... az én nevem... *sóhajtja, majd nyel egyet. És tanácstalanul mered saját kezeire. Eléggé kezd nem tetszeni neki ez a hely. Olyan baljóslatú, olyan ijesztő..* Fogalmam sincs, hogy miért tesz valaki ilyet...* mondja nagysokára, és igyekszik elvonatkoztatni.* Bár, tippemazért van... vagy valami elvetemült őrült volt, akinek a cselekedeteiben nem lehet logikát keresni, vagy valaki, aki szemmel láthatóan *bök a fal felé* erős negatív érzelmeket táplál irányomban. * ~ Igen.. Utál...~* Nagyon remélem, hogy egyedül vagyunk... de... lehet, hogy érdemes lenne esténként bezárni a hálónk ajtaját... meg úgy a többi ajtót mind... esetleg megint felderíteni a kúriát..*elhallgat. ~vagy elmenni innen. a lehető leggyorsabban, mielőtt jobban elfajul a helyzet..~ valamiért görcsben van a gyomra, és nem igazán mer gondolni semmit. Mondhatni a félelem kissé megszállta az agyát. Pedig ő az Acél alkimista, nem kellene félnie... annyi veszélyes helyzetet átélt már. Ez pedig még nem is biztos, hogy potenciális veszélyforrás. Mármint, elég valószínű, hogy igen. Sőt, aki ezt írta, az vszeg azzal is tisztában volt, hogy ő él és virul. És ha ilyet írt, nagy eséllyel itt rejtőzik valahol. Elvégre egy ilyen helynek rengeteg titkos szobája lehet. Meg a kúria környékén is töltheti idejét, és kívülről figyeli a helyet. Edwardot idegesíti,h nem tud semmit a mostani helyzetről. Ha kapcsolatba léphetne valahogy Mustanggal... de nem kockáztathatja meg, hogy telefonál egy elhagyatott épületből. Sőt, nem kockáztathatja meg, hogy bajba keveri Royt. Egyáltalán azt is el kéne titkolnia, hogy él...* Szerintem, ne mászkáljunk egyedül. Legalábbis este ne nagyon. Napközben.. hát, nem tudom... Azért tartsd nyitva a szemed... még akkor is, ha az ott nem a te neved.. mivel velem vagy, a te nevedet is simán odabiggyeszthette volna... *lehunyja szemeit, és homlokát a térdének támasztja.* .. S-sajnálom...


Alfons:
*Kicsit remegve hallgatja végig a másik mondanivalóját. Nem mondhatná, hogy megnyugtatta volna a másik hangja, vagy a tudat, hogy nincs egyedül ebben a házban egy valószínűleg pszichopata őrülttel. Az előző  majd- Edward- megvéd- mert- kurva erős biztonsági verzió eloszlani látszik szeme előtt a másik bizonytalanságát látva, és a pánik ismét egyre nagyobb és nagyobb teret kezd el hódítani agyában, szinte minden kis szegletet kitöltve* és… mi van, ha ez egy…szellem? *böki ki nem kis ijedelmére, és ahogy ebbe az egészbe belegondolt még kisebbre próbálja meg összehúzni magát, valamiféle támadástól tartva*  ha szellem, akkor…el kell… *nyel egyet, és izzadt tenyereivel a térdét dörzsölgeti egyre intenzívebben, már-már lehorzsolva kezén a bőrt*…mennünk innen, de minél előbb! Meg fog minket ölni! Meg fogunk halni! *veszi szaporábban a levegőt, és valami kiutat keres fejével, de egyenlőre nincs semmi kedve elmozdulni a másik mellől, mert egyedül végképp meghalna. Fejét ráhajtja a térdére ő is, és úgy szuszog*-haza akarok menni. Nem akarok itt lenni *dünnyögi, de csak úgy magának, mégis félhangosan*-de ha nem szellem … *fűzi tovább agyának mély, és sötét szekciójának tartalmát*-és egy ember… egy őrült…akkor az még veszélyesebb nem? Ránk fog támadni. Meg fog ölni. Így is- úgyis meghalunk, ha itt maradunk nem? *hirtelen felemeli a fejét, és elhallgat, mert valamit hallott*-ha-hallottad? A padló! *mered a semmibe, és fülel, miközben tekintetét lassan a plafonra szegezi, ahonnan már kicsit hangosabban hallatszódik a nyikorgás, ami az emeleti parketta recsegésének következménye*-fe-felettünk van *válik holt sápadtá, és körmeit a térdébe fúrja, jó mélyen, annyira, hogy ujjvégei már teljesen elfehéredtek*-neh… *leheli alig hallhatóan, és a recsegést mostmár rendesen lehet hallani, ahogy végigfut fölöttük, majd elhallgat*-Ed…*nyögi ki, és kezd bekábulni, a pánik pedig fékevesztetten rohan végig a gerince vonalán, amitől láthatóan megborzong, de a félelem annyira lebénítja, hogy nem bír se beszélni, se mozdulni*

Edward:

*Térdén pihenn feje még mindig, de elfordítja azt, hogy Alfonsra nézhessen.* Szellem? Ugyanmár..*motyogja, de Alf mintha meg se hallaná, tovább mondja az elképzeléseit. Ahogy hallgatja a másikat, valami fura hangra lesz figyelmes, és felemeli fejét. Kicsit megijeszti a másik mondandója, mivel még azért ő is gyerek, és a pánik, az határozottan ragadós tud lenni..Tovább fülelve, már-már csendre intené a másikat, amikor az szintén elhallgat, és mindkettejükre rátelepedik az ismeretlentől való félelem. A névtelen rettegés..Szívverése felfokozódik és úgy figyel. ~ Szellemek nem léteznek. Szellemek nem léteznek. ~ kántálja magában, és próbálja meggyőzni magát. Ám a másik bogarat ültetett a fülébe, és nem tud megszabadulni a szellemek rémképétől. A zajnak hirtelen vége lesz, és rájukborul a némaság. Csak Alfons nehézkes levegővételeit lehet hallani, plusszba Ed még hallja saját szívdobogását, amibe szinte egész teste bele-belerezdül.Nyel egyet.Nyugalom. Csak nyugalom. Katona volt. Még most is az. Szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat tapasztalt. És mindent sikerült megúsznia. Erős. Megoldja.* Ny-nyugodj meg..... *pillant a pánikolós szőkére, majd szemeivel akaratlanul is ismét elkezdi fürkészni a szobát, és akaratlanul is fülel. Mintha hallana vmi recsegést... mintha.. de ez valószínűleg csak a félelem játéka a füleivel, amikben még mindig cseng az előző zaj.* Szellemek nem léteznek... az csak mese... ennek húsvér embernek...vagy kimérának kell lennie....*köhint. Hát igen. Ha kiméra, akkor nagyobb a gáz... meg ha lőfegyvere van, akkor még annál is nagyobb, de ezt most nem említi meg, nem akarja halálra rémiszteni Alfonst.* És ami hús-vér.. az sebezhető. * megint elhallgat, és kényszeredetten fülelni kezd, pedig nagyon nem akar. mert még több zajt képzel be magának, és rájön a frász. és az sose jó. ~nyugodj meg Edward...nyugi~ * Nem lesz semmi gáz... rajtam nemfog ki... erős vagyok... *magát is próbálja nyugtatni ezzel... főként magát..xD* Nem halunk meg. Nem fogunk. Most nem. Itt nem. Ha ránk támad, akkor elkapom.. *megint fülelni kezd..és nyel is egyet. Majd Alfonsra emeli tekintetét, és ő is kicsit bekábult, de igyekszik nyugalmát visszanyerni. Alfons nagyon rosszul néz ki.* Hé... *szólal meg, úgy, hogy már biztos, hogy Alfonshoz beszél, és nem csak azért mondja ki hangosan, h ebben a beparázott állapotban is át tudja gondolni a tényeket.Tétova mozdulattal megemeli kezét, és óvatosan ráteszi Alfons vállára. Halkan beszél, de igyekszik lágyan, és kellemesen, hogy a másik is lenyugodjon* Nem lesz semmi baj... Tudod a Mesterem mindig azt tanította, hogy csak egy dolgot mondunk a halálnak, ha megkörnyékez minket. Azt, hogy nem ma.. *mosolyt erőltet saját arcára és picit megsimizi Alf hátát.* Nem lesz semmi baj, megvédelek,és haza foglak juttattni, megígé- *Ebben a pillanatban egy óriási durranás közepette megremeg a becsukott ajtó Ed háta mögöt, de olyan nagy erővel és olyan hirtelen, hogy a fiúnak ijedtében kicsordul a könnye, és hangosat ordít. Mintha be akarta volna törni vmi az ajtót, aminek Ed nekivetette hátát. Az ajtó kinyílt, Ed pedig előrerepült a támadás erejétől, és szíve szinte a torkában dobog, majdnem beájul. Az ajtó mögött pedig nincs senki. Egy lélek sem.. talán hallani lehet távolodó léptek zaját, esetleg távoli nevetést, de úgy dübörög a füle, hogy nem képes regisztrálni semmit. egész teste lebénult, és remeg, és kapkodja a levegőt..*

Alfons:

*próbál Ed mondandójára koncentrálni, minden erejével azon van. Tényleg minden idegszálát megfeszítve akarja elhinni, hogy olyan, hogy szellem nincs! És még ha lenne is, majd ott van Ed, és megvédi őt. 

 Remegve kicsit a másik felé fordítja a fejét, és próbál ő is halvány mosolyt csalni az arcára, de az előbbi recsegés újra-és újra bekúszik elméjébe, kiradírozva onnan minden késztetést, hogy viszonozza a nyugodtságot, amit a másik áraszt. Vagy legalábbis próbál árasztani, mert a feszült légkör határozottan érezhető közöttük. 

Nyel egyet, és szédülve hallgatja a szőke beszédét, szájára koncentrálva, és hálát ad az égnek, hogy nem egyedül kell most itt lennie. Az „Azt, hogy nem ma..”-ra felkapja a fejét, és különös borzongás fut végig a hátán, ami teljesen eltér az előzőtől. Ez amolyan kellemes, és erővel megtöltő hidegrázás, minek hatására kicsit kihúzza magát, és nem próbál meg még kisebb gombolyaggá összegombolyodni. 

A másik érintésére megnyugszik, hogy ha más nem, akkor ő ott van neki, és tényleg van olyan erős, hogy megvédhesse, még akkor is, ha csak egy gyerek. Az izmai és a csata amit látott elég erővel, és reménykedéssel tölti meg afelől, hogy igenis támaszkodhat rá. Bár nem bízik még mindig benne, de most az egyetlen reménysugár amibe kapaszkodhat, az ő

. A hazajutás ígérete pedig ellepi elméjét egy pillanat alatt, De Ed nem tudja befejezni mondandóját, mert a nagy dübbenés, és ajtóbevágódás miatt a szoba másik végébe repül. A huzat, ami bejött az ajtón az ajtó mellett kuporgó Alfonst pont megcsapja, és ha ez nem lenne elég, mintha valamiféle szellemalakot vélne felfedezni a huzatban. Szeme tágra nyílik, és megdermedve nézi Edwardot, várva a

véget, hogy most meghal. ~nem akarok meghalni~ könyörög magában a szellemnek, és úgy érzi, mindjárt el fog ájulni. A levegőt hangosan, és gyorsan veszi, ahogy csak bírja, mert úgy érzi mindjárt megfullad a félelemtől. A padló mintha folyamatosan imbolyogna alatta, és minden más is kezdene elhomályosulni. Szeme pár pillanat erejéig fennakad, majd mint egy zsák dől el, pont az ajtó irányába. Ez az á

julás csak pár másodpercig tart, de épp elég, hogy a lehető legrosszabb helyen legyen. Kinyitja szemét, és csak mered a padlóra, ahol fekszik, a huzat,és ed lábának látványa miatt tudomásul véve, hogy bizony az előbb kivágódó ajtó helyén „tanáyzik” teljesen ledermedve. És ha ott áll a folyosón a szellem, akkor most pont őt láthatja, mivel Ed messzebb helyezkedik el, és őt fogja megölni. 

Beharapja alsó ajkát, olyan erővel, hogy kicsordul a vére, szemébe könny gyűlik, és elkezd folyni le a padlóra. Nem bír mozdulni, akárhogy parancsolja testrészeinek, hogy mozduljanak, és fusson el, egyszerűen megbénította a pánik. Tátog valamit Ednek, de hang nem jön ki a torkából. Ebben a pillanatban hangos dübögés hallatszódik a folyosóról. 

Olyasfajta, mintha valami súlyos léptékkel épp feléjük közeledne, dübögve. Alfons szeme ismét fel-felakad, de nem akar elájulni, így próbál magánál maradni, ami sikerül is, csakhogy ennek az az ára, hogy végig kell hallgatnia ahogy a léptek közelednek, majd futás hangjává változnak, és mielőtt az ajtóhoz érne megtorpanna. Ismét kirázza a hideg, és csak annyit bír suttogni, félhangosan, hogy Ed

is hallja*-Itt van. *és ekkor a lény egy hatalmasat vág az ajtó melletti falba, amitől a szoba felől megreped a vakolat, aztán némaság. Heiderich idáig bírta. A dübbenésre felakad a szeme, és ismét elájul, kicsit remegve, mintha rohama lenne, de csak a félelem miatt, és mert az agya kezdi felmondani a szolgálatot a történtek miatt.*

Edward:
*Ed nem hall semmit. Egyik szeme jobbra, a másik pedig balra köröz. És tehetetlenül hasal a padlón, kissé sajognak végtagjai, mivel rá is dőlt pár festmény. Egyik szinte beleállt az oldalába. És nagy a por, a törmelék.* Uhh.. *felnyög, és hasáról átfordul a hátára, és köhögni kezd, mert letüdőzött a szálló porfelhőből egy kiadós adagot. Szíve még mindig hevesebben ver, és fektében hirtelen lepereg előtte az eseménysorozat, minek hatására szemei ijedten nagyra nyílnak, és egy lendülettel felül. De szerencsére sehol senki. ~ Alfons..~ jut eszébe a német fiú. Megígérte neki, hogy hazajuttatja. Nem szegheti meg a szavát. Meg kell védenie. Az ő hibája, hogy idekerült.* Alfons...megvagy?..*köhög még egyet,majd négykézlábra emelkedve elkezd mászni az ajtó felé, és beleütközik az ott heverő fiúba.* Alf...ons..? *kezd megnyugodni a tudattól, hogy ismét ketten vannak, de benne ragad a félelem egy darabkája. Sietni kéne... mi van, ha visszajön az a valami.. feltéved pillantása az ajtókeretre, ami kissé be van törve. ~Mi a..??~ ez mikor történt.. egy ilyen nagy ricsajjal jár..miért nem hallotta?Aztán eszébe jut, hogy lehet pár pillanatra elvesztette eszméletét a hirtelen sokktól, vagy valami hasonló. Alfonsra fordítja figyelmét, és picit megütögeti az arcát* Hahó... *aggódva hajol fölébe, haja pedig még csiklandozza is a másik orrát.* Minden oké? Mi történt..?

Alfons:

*mozdulatlanul fekszik a földön, nem reagálva a másik élesztgetésére, egy jó darabig. Semmi életjel. Majd hirtelen kipattannak a szemei a másikra néz riadtan, és egy hörgés közepette, halálsápadt arccal fogja meg a másik ingének nyakát, és erősen szorítja.Szaporán veszi a levegőt, és ijedten pillant körbe, hogy minden rendben van e, hogy nem e járt megint itt, hogy nincs e körülöttük az a szellem, vagy az a pszichopata*- Edward…. *néz ismét a fiú szemeibe olyan pillantással, mintha épp most lőtték volna el az utolsó esélyüket, és biztos, hogy meg fognak halni*- Edward… nem akarok meghalni…*büszkesége már sehol sincs, félelme legyőzte még azt is, ami megmaradt a körülmények hatására.*- Nem akarok….*húzza le magához, és a mellkasába fúrja a fejét, hogy érezhessen még egy illatot, mielőtt meghal*- vissza fog jönni. Itt volt…. hallottam a lihegését… az ajtónál.Aztán szinte kitörte az ajtófélfát… és… *nem bírja befejezni, mert a mellkasa hirtelen elkezd szúrni, és az a szörnyű köhögő roham, ami végigégeti az egész tüdejét, és a légcsövét most ismét megtámadja beteg testét. Erősebben szorítja Edward felsőjét, és próbálja túlélni ezt a pár pillanatot, amíg nem kap szinte levegőt, és a hörgésétől, meg a fuldoklásától semmit sem hall. Egy kis vér is jön ki szájából, amivel összekeni az alkimista felsőjét.Beletelik jó pár másodpercbe, míg csillapodik az állapota annyira, hogy már felfogja a körülötte történő eseményeket. De ez a pár másodperc, mintha óráknak tűnt volna. Remegve engedi el Edward felsőjét, és nagy nehezen felül, majd a fiúra néz, bár nem nagyon látja, mert még mindig szédül, de a menekülési kényszere most sokkal nagyobb, mintsem a pitiáner bajaival foglalkozzon*Menjünk el. Kérlek Edward… *beharapja alsó ajkát, és abban reménykedik, hogy a másik is ugyanúgy, mint ő el akar menni onnan*- Haza akarok menni. Nem akarok itt meghalni!

Edward:

*Megijed, és egyben meg is könnyebbül, amikor a másik hirtelen felébred. Összeszorul a torka, amikor visszanéz a másik szemeibe, és meglátja bennük a halálfélelmet. Ő ezt nem akarta... nem akarta idehozni.. Szegény fiú, csak egy átlagember! Ráadásul olyan vlágból jött, ahol ilyesmi nem történik. Az egy dolog, hogy Ed ezekhez teljesen hozzá van szokva-és még így is megijedt, de rendesen.* Nem fogsz megha- *elhallgat, amikor a másik elkezdi húzni magához, és hagyja is magát. Ez pedig ritka dolog, mert Ed nagyon nem szokta hagyni az ilyesmit. Agya kattogva forog, próbálja feldolgozni amit hall. Egy pillanatra felrémlik benne,hogy lehet Gluttony az, de aztán elveti az ötletet. Ha a zabálós homikuki jött volna, akkor már nem élnének. Tényleg nem. De ő nem tud idejönni... Nem...Kicsit megriad, amikor érzi, ahogy másik remegni és fuldoklani kezd alatta, kicsit feljebb akar emelkedni, de nem képes rá, mert hei húzza lefele magához. Elkezdi sajálni a szőke fiút, és hiába gondolkozik, hogy hogyan is segíthetne rajta, nem jut eszébe semmi. Vajon mi lehetett az a lény? Az ajtófélfára pillant.Bezúzta. Nem lehet hétköznapi ember. Nem lehet pszichopata. Mert akármilyen őrült is, képtelenség, hogy ekkora ereje legyen. Akkor szellem volt? Elhúzza száját, nem hisz a szellemekben.. legalábbis nem akar. De akkor meg mi az isten nyila lehetett? És biztos, hogy ittvan valahol, igen.. Kissé aggódva figyeli, ahogy a másik felül, és felkészül rá,hogy elkapja ha esetleg beszédülne. Nem foglalkozik véres felsőjével... lehet, hogy nem vette észre, lehet, hogy csak nem érdekli.* Nyugodj meg... Még nem tudunk hazamenni...mármint, te... de... de megígértem, hogy hazajuttatlak.. emlékszel, hogy mit mondunk a halálnak? *biztató mosoly. Már nem mehetnek sehova, az erdőben rájuk sötétedne. Reggel kell elindulniuk, hogy időben kiérjenek. Mert a főúton nem mehetnek,hiszen mindenki úgy tudja, hogy ez a kúria lakatlan. Ráadásul ki kell találniuk, h hogy jutnak el Centralba pénz és identitás nélkül. mert előbbi nincs, utóbbit pedig itt kell hagyniuk, mert ki tudja mi vár rájuk a fővárosban.* El fogunk menni... igen, el fogunk.* bólogat, és reméli,h Hei ettől megnyugszik* Menjünk innen... menjünk a konyhába.. ott jó világos van *próbálja noszogatni kicsit Alfonst, és feláll, habár a lábai elég furák, nem érzi úgy, hogy nagyon biztosan áll rajtuk.* Gyere.. *nyújtja ki Alfons felé a kezét, habár ehhez már nem nagyon van affinitása, viszont Alf annyira hasonlít öccsére, hogy ösztönösen meg akarja nyugtatni, és védeni.*


Alfons:
*A másik szavainak hatására, hogy haza fogja juttatni, és hogy ő ott van neki kezd megnyugodni, olyannyira, hogy még egy halvány mosolyt is erőltet az arcára. Lehunyja a szemét, és próbálja elhessegetni azt az opciót, hogy ez a fiú meg az a szellem, vagy micsoda összeszűrték volna a levet,és valami fura szekta tagjai, akik őt akarják felhasználni valami furcsa varázslathoz, vagy hogy ő legyen az a szűz, akit majd feláldoznak az istenüknek, hogy csillapítsa éhségét. Megrázza kicsit a fejét, és mikor Ed nyújtja a kezét elbizonytalanodik. Most akarja elcsalni innen a szentély közepére? ~ Alfons, ne gyerekeskedj már~ szól magára, az elmúlt időszak alatt már sokadjára, elfogadja a kinyújtott kezet. Ő még bizonytalanabbul áll lábain, mint a másik, de azért úgy érzi, nem fog összeesni- legalábbis egyenlőre biztos nem. Ahogy végignéz a másikon észreveszi a vérfoltot, amit nyílván ő hagyott*-nh… sajnálom *húzza el a száját, és akaratlanul is hirtelen az villan be agyába, hogy ha most akarja őt feláldozni, legalább ennyi elégtételt vehetett rajta, hogy összekente a felsőjét. ~Úristen, hogy vagyok képes kitalálni ekkora faszságot?~ szidja le magát. De talán jobb is, hogy ilyeneken jár az agya, mert addig sem gondol a valszeg még mindig folyosón, vagy akörül ólálkodó szellemen. Nyel egyet, és úgy dönt, ő fog megindulni, hogy lehetőleg el tudjon menekülni könnyebben, ha Ed el akarja kapni. Bár úgysem lenne szinte semmi esélye ellene, de… a remény. Körbenéz, és felvesz a földről egy képkeretet. Vagyis annak az egyik nagyobb, letört részét, és úgy lép ki a folyosóra, de amint kitette a lábát elkezd körben forogni, és leütögetni a levegőt, behunyt szemmel, hogy ha ott a kísértet, akkor elüldözhesse. Bár egy kívülállónak úgy tűnhet, mintha egy gyerek hadonászna egy bottal valami láthatatlan szörnyet, de… végülis Alfons is ugyanezt tette. Ezzel is leamortizálta félelemfaktorát, majd mikor végzett a csapkodással Edhez fordul*T-Tiszta a levegő *nyel egyet, és kicsit savanyúan elmosolyodik. Az adrenalin megnő szervezetében, és újult erővel ruházza fel őt, eltűntetve az émelygést, a szédülést, és a gyengeséget. Nagy, vehemens léptekkel indul meg a konyha felé, hátra se nézve, hogy az alkimista követi e. Nem, most az a lényeg, hogy elérjen a konyháig. Mikor az ajtóhoz ér beront, és ott is ugyanúgy,mint a folyosón az imén, körbecsapkodja a levegőt. Sosem tanult harcművészetet, és ez böte mozdulatain meg is látszik, de nem bánja. A lényeg, hogy maradjon életben. Felsóhajt, mikor látja, hogy tiszta a terep, és senki sincs a konyhában. Egyből megcéloz egy széket, és leül rá, majd elfekszik az asztalon, és úgy liheg. Nos igen, a „harc” kifárasztotta.*


Edward:
*Meglepi a másik reakciója, hogy előre megy.. Végülis, ez jó, hiszen a kint ólálkodó valami, akkor Alfonst fogja hirtelen megtámadni, neki pedig lesz ideje reagálni a támdásra.. milyen bunkó gondolatok. Megrázza a fejét. Nem. Alfons civil. A civileket védelmezni kell. Főleg azért, mert az ő hibája, hogy most itt van. ég jobban meglepődik, amikor a másik egy kicsi fadarabbal kezd el eszeveszetten hadonászni..* Ömm.. Alfons..* kezdi tétován, de aztán belátja, hogy ennek úgyse lenne értelme. A másikváratlanul megindul előre, és Ed pedig elég későn veszi észre, hogy lelépett.* Alfons! *kiált utána, és rohanva megindul, ám megtorpan.. valami motoszkálást hall a folyosó másik végéből..Odafordul, és egy alakot lát elrohanni arra. Egy olyan gyerek-alakot... aki egészen hasonlít az... öccsére..? ~Mi a...?~ Bizonytalanul megpróbál elfordulni, de ekkor halk gyerekkacaj üti meg a fülét. Végülis.. az a valami nem Alfons irányába ment.. ha úgyan nem képzelődött. Valahogy ez az épület egyre sejtelmesebb, és ijesztőbb kezd lenni. Mintha még a falnak is szeme lenne és meresztve azokat bámulná őt..szorongás lesz úrrá a fiún, de aztán mély levegőt vesz, és sietve elindul abba az irányba, amerre a gyereket láttaelrohanni.* Hahó..? Van itt valaki..? Nem akarunk rosszat...! *próbálkozik, hátha vmi olyanszellem az ~nem, nincsenek szellemek!!~, amelyik azért haragszik rájuk, mert itt lakik, és közben azt hiszi, hog yEdék lopni jöttek. De a folyosó teljesen kihalt. Lassítva lépésein tovább megy. Szinte érzi a szívdobogását a torkában, és mintha egész teste beleremegne minden egyes dobbanásba. Nem jó ilyen lassan menni.. csakideje van az embernek rémségeken agyalni... jobb ha gyorsan túl vanezeken.. Sietősebbre vált, és úgy megy végig , és már majdnem továbbrohant, de mégse.. Egy félig kinyitott ajtón vérpacák éktelenkednek. Ed lába földbegyökerezik, és nyel egyet. Talán... talán vissza kellene mennie... de nem, ha már eddig eljött, nem mehet vissza. Erős. Ügyes. Alkimista. Megoldja... Kezeit harcra készen felemelve, óvatos, puha és lassabb léptekkel megközelíti az ajtót, majd mikor semmit se hall, vesz egy mély levegőt, és belöki. De üres. A szoba üresnek tűnik. Szemei ide-oda cikáznak, de semmi különöset nemlát... lehet hogy csak menekülés közben ért hozzá az ajtóhoz..? Vagy esetleg ez még ilyen régebbi nyom? A terem elég nagy, és romos. Régebbinek tűnik, mint a többi.Lehet,hogy ez a szárny régebbóta megvan,a többit pedig csak úgy hozzáépítették..? A szobában sok könyv található, és antik daraboknak tűnnek. Ed kicsit visszavesz óvatosságából, és közelebb lépked az egyikhez. Körbe néz, és elámul: csupa alkímiás könyv itt is! Danténak aztán voltak gyűjteményei!! Megpillant egy létrát, és kicsit feljebb a polcon egy kilógó könyvet. Ami úgy nem illik oda, minthavki septében tette volna vissza, pánikolva... az alkimista odalép, majd felmászik a létrán, egészen addig, hogy elérje a könyvet.. * Mindjárt..megvan... * nyújtózik felfele, és vagy 100× elátkozza méreteit.. épp sikerül hozzáérnie a könyvhöz, amikor az egész polc meginog. Edben meghűl a vér is, és már ugrana el, de elkésik, és az egész polc rádől, maga alá temeti a fiatal alkimistát... Közben pedig.. Ed...vagyis egy Ednek tűnő fiatalember belép a konyhába..* Ne mondd, hogy ennyitől kifárdsz..* vigyorog"Ed" Alfonsra, amikor meglátja, hogy az asztalon fekszik.* De a lényeg, hogy minden rendben van... *kedvesen elmosolyodik.*


Alfons:
*kitikkadtan, alig tudva arról hol is van próbálja felfogni a másik szavait. Nem tűnik fel neki a különbség, nem ismeri még annyi ideje a másikat, hogy a berögzött hanglejtésre, vagy mozdulatokra figyeljen jobban, vagy esetleg észrevegye az eltérést.Gyorsan veszi a levegőt, majd mikor úgy érzi meg fog maradni felnéz a másikra, és viszonozza a kedves mosolyt akaratlanul is*- Legalább már nem szarok be a félelemtől. Nem mondom, megedz a te világod, rendesen *sóhajt fel, majd feláll, és a csaphoz lép, mert totál kitikkadt,főleg, hogy ma még kb semmit sem ivott. Elővesz egy poharat, és tölt magának, majd egyből le is hajtja, egy nagy nyelésre*-ÁÁHH…. ez jól esett *mondja, miután megtörölte a száját. Útja visszaviszi Edhez*-Huh, szóval azt mondod, hogy itt biztonságosabb? Bár tény ami tény, tényleg világosabb *néz körbe a barátságos kis konyhában.A félelem persze még szorongatja, de ez a terem annyira emlékezteti egy régi, kellemes emlékképre, hogy a nyugalom képes szépen lassan teret hódítani agyában. Visszaül a székre, és hátraveti a fejét, hogy a plafont, és a csillárt nézhesse*Elég béna szellem lehet, ha még bántani sem tud minket. Mondjuk téged nehéz lenne, de engem… * neveti el a dolgot. Próbál minél többet poénkodni, mert az előbbi eseménysorozat abban a szobában majdnem az őrület határára sodorta*Csak tudnám mit akarhat… *hunyja le a szemét, és a maradék levegőjét is kifújja. El akar innen tűnni, de a másik jelenléte valamelyest megnyugtatja, bár ami azt illeti, kicsit nyugtalanabb a környezetében, mint eddig*


Edward:
*Elneveti magát,ahogy felrémlik előtte Alfons harci technikája.* Hát, szerintem elég jól elijesztetted a harcos képességeiddel... látod, se híre, se hamva! * színpadiasan körbemutat a konyhában, közben pedig kissé gúnyosan vigyorog.* Amúgy meg szerintem... szellemek nincsenek. Szerintem valami... nem tudom. Szörny? Esetleg kiméra.. *elgondolkozik* De tudod... nem tesz jót, ha ilyen könnyen kiütődsz. Így csak az ellenségnek segítesz, hogy könnyebben elkaphasson. Én már rengetegszer fogságba estem, és volt, hogy megpróbáltak kiszedni belőlem ezt-azt.. nem kellemes... volt,hogy viccből megvertek... *gondterhelt arcot vág.* Mi van, ha pont azt akarja ez a vmi, h elmenjünk? Hogy útközben beleszaladjunk a csapdájába? *nagy szemekkel ránéz Alfonsra, és várja a másik reakcióját.*

  

  

Hát ezt kurvára nem hiszem el...

Bazdmeg Alfons.

Osztálytánc.

Ezt még kellene.. :D Nos, osztálytánc!! FUCKYEAA!
Spanyolos!!!

Szóóóval.. 4 zene van összevágva, plussz egy tapsos, dobogós ritmusgyakorlat :D
Először jönnek a fiúk, torreádorcuccban, lesz bika is!!



Aztán jönnek a lányok csábítani:



Aztán jön a páros tánc:



És a finálé :D :



És ezt muszáj volt benyomnom.xDD
Annyira szeretem a spanyol nyelvet!! Nagyon jól akarom tudni, nem csak úgy, ahogy most! > <

KELL.TENNI.MUSZÁJ.

Mostanában énekelhetnékem támad kb mindig. Suliban. És már megőrülnek körülöttem az emberek, én meg ezen felbuzdulva egyre többet dúdolgatok, énekelgetek. XD Ma is ment az Old Black Joe. Osztálytársamnak töke kilett, mert miattam neki is ez ment a fejében. Én szeretem mondjuk ezt az éneket. Noha nincs hangom, nem tudok énekelni, most mégis mintha, ismétlem, MINTHA sikerült volna!! És ettől marahajó lett a kedvem. :D

#1, #2, #2.5, ME, Mello, #5, #6

Most megpróbálom összeszedni a gondolataimat.

Kell rajzolni:

- Képeket ( egy télit, egy animés-árnyékosat, egy Elriceset, egy sima árnyékosat, és egy farkasos-álmombélit, és egy Edwardot, valami tűz-alakosat, feka-csajt).
- Doujinshiket ( FMA-sakat, azon belül is egy zombisat, egy RoyEdet, meg egy RoyEd +Alfonst, és lehet akartam még valamit az Elric fivérekkel, de most nem ugrik be).

Írnom is kell:

- FMA-s fanficet, amit bő egy éve tervezek.. XD
- Rövidebb kis sztorikat, FMA, vagy valami kitalált-mindegy, melyik, csak CSINÁLJAM-

Fordítanom is kell:

- Ez egyszerű. Mirrorworld.

Fotózni is kéne:

- FMA-s cp-s képeket.

Forgatni is kellene:

- Cp-s klipeket, zenére.
- Valami kisfilmet FMA fandomon belül.

Kellene csinálnom:

- AMV-t.

- Automailt fémből.

Olvasnom is kellene:

- Alfons-féle ficeket.
- Arufonsu-féle ficeket.
- Jó könyveket (spec. most Thomas Manntól van egy 3 sztoris kis gyűjtemény nálam a könyvtárból, abból elolvastam már a Mario és a varázslót, és még érdekel az a másik kettő is, mert bejött az írói stílus, + Tűz és jég dala könyveket is akarom olvasni, mert nagyon bejött a sorozat /Game of Thrones/, + leszedtem még netről pár könyvet, amik szintén érdekelnek, csak most nem ugrik be, hogy miket, + meg még érdekelne a Vörös oroszlán, mivel alkímia-témájú, és az olyan sose árt, és azt a két FMA-s novellát, ami csak spanyolul van meg xD).
- Történelem tankönyv, mert holnap lesz törim, és valszeg felelünk.

Tanulnom is kéne:

- Törit, ugye.
- Spanyolt.
- És informatikát.
- No, meg az angol se árt, ha 90% fölött akarom megcsinálni az emelt szintű érettségit.

Magammal kapcsolatban fejleszteni kell:

- Az önbizalmamat.
- A koncentráló képességemet.
- Az akaratosságot (ezt úgy értem, hogy akarjak belevágni abba, amit tudom, hogy mindenképpen meg kell csinálnom).
- Az önzetlenséget.
- Az ERŐT (hős akarok lenni, nem valami megmentésre szoruló kis gebeség).

Amit magamban redukálnom kell:

- LUSTASÁG.

Amiből többet kell transzmutálnom:

- Idő.
- Figyelem.
- Idő.



Hmm~
És hamarabb akarok aludni menni. 11kor legkésőbb. De nem mindig jön össze... köszönöm neked Arufonsum. xD De azért nem olyan gáz, ebbe a suliba úgyse kell energia, mert egy szar. Akartam írni rólad is,hogy ha már ennyire megkedveltelek, legyél megörökítve eme kis szentélyben. Imádom, hogy Arufonsu vagy, imádom, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Nagyon hangolódni se kellett, mert már alapból megvolt a közös hang! :D
 F
U
C
K
Y
E
A
A
A
!!

És Téged pedig SZERETLEK!!!! :)