Vaníliás Croissant

Reggel csörög az óra. Fáradtan kelek ki az ágyból. Már világos van. Végülis fél 8 nem egy korai időpont... mégis nagyon fáradtnak érzem magam. Felveszem ruhámat, fogat mosok, megfésülködök, és megkérem Al-t, hogy fonja be a hajam. Én is képes vagyok rá, nem azért, csak egyszerűen nem érzem kedvemet ezzel foglalkozni. Nincs kedvem jelenleg semmihez, csak ahhoz, hogy végre túllegyek az egész macerán. És hazaérhessek, pedig még el se indultam. Éhesnek érzem magam, nagyon is. Al-al mosolyogva társalgok az úton, majd amikor a pékséghez érünk, beszaladok venni valamit. Al is velem jön, és beáll a sorba, mert engem van, hogy nem vesznek észre az eladók... Persze, felhívnám én magamra a figyelmüket, de valahogy most ahhoz sincsen hangulatom. Nem mondom, hogy rossz a kedvem... inkább kicsattanóan jó. Al megkérdezi, hogy mit szeretnék, és az első dolog ami az eszembe jut az a vaníliás croissant.
- Biztos, hogy azt szeretnél, Nii-san? Van pizzás falatka is, a kedvenced...
- Nem...vaníliás croissant. Azt szeretnék.
- Rendben van...

***

Kilépünk a pékségből,  és Al a kezembe nyomja a kívánságomat, és -meglepetésemre- egy sajtos perecet. Kérdő tekintettel pillantok fel rá.
- Mindkettő a tied. - mosolyog rám. Érzem a hangján, hogy mosolyog, még akkor is, ha nem látom.
- Köszönöm...
A perecbe harapok bele. Pedig nem azt kértem, de rájöttem, hogy azt jobban kívánom. Sokkal jobban. Majd megeszem a croissant-t késöbb. Már a perecet kezdtem meg, nem akarom félbe hagyni.
Időre megyünk. Kilencre. Nem szabad elkésni. Szerencsére hamar odaérünk. Én egész úton mosolyogva mesélek Alphonse-nak mindenféléről, ő pedig csak hallgat. Néha hozzáfűz valamit, de mintha meg se hallanám, vagy fel se fognám.
Már félkor ott voltunk a megbeszélt helyen, rajtunk kívül még ketten vártak. Winry és a kutyus. Mindketten feketék, sötétlenek a zöld dombon a ravatalozó előtt.
- Hányan jönnek?
- Még páran... - suttogja a lány. Szemei vörösek, és meg vannak duzzadva. Al azonnal mellé költözik, és beszédbe elegyedik vele, én viszont úgy teszek, mintha észre se vettem volna Winry állapotát. Megviselt volt. De ez nem meglepő, hiszen a nagymamájáról van szó. Al hívott, hogy menjek be velük a ravatalozóba, ahol az urna volt. Nem mentem. Benéztem, és eldöntöttem, hogy nem akarom betenni oda a lábam. Többet nem. Soha.
Fogalmam sincs mennyi időt töltöttem a felhős ég bámulásával, de lassacskán megérkezett még pár ember. Közelben lakók, mivel Pinako-nak nincsenek rokonai Winry-n kívül. Talpig feketében voltak, odamentek Winryhez meg Alhoz, aztán engem is köszöntöttek. Udvariasan kezet ráztam velük. Mennyire nem látszanak bánatosnak. Valószínűleg nem érintette őket olyan mélyen a haláleset. Mint ahogy engem sem. Az emberek egyszer meghalnak. Nem tehetünk ellene semmit. Kár keseregni azon, amit nem lehet megváltoztatni. Tudomásul kell venni ami történt, és továbblépni. Pinakonak nem rossz. Ő már boldog.
Megérkezett a pap, és be kellett menni a ravatalozóba. Akármennyire is úgy éreztem, hogy képtelen vagyok rá, meg kellett tennem. Körbeálltuk az urnát, és a tiszteletes úr belekezdett végtelennek tetsző beszédébe Istenről, és Jézusról. Nem nagyon figyeltem oda. Valahogy...zavart. Idegesített, hogy egy olyan ember okoskodik mindenféle személytelen dologról, aki egyáltalán nem is ismerte Pinakot. Semmit sem tudott róla. Csak egy könyvből felolvasta, amit fel kellett. Pénzért. Kezem ökölbe is szorult egy pillanatra. Miért nem lehetett, hogy valaki ír egy megemlékezést Róla, és felolvassa? Sokkal mélyebb lett volna az egész temetés. Így olyan..tárgyilagosnak tűnt. Érzelemmentesnek. És ez nekem nem tetszett.
Rábámultam az urnára, és elcsodálkoztam, hogy milyen szép. Figyelmemet még véletlenül sem irányítottam a plébánosra, vagy a könnyező gyászolókra. Nem. Miután kielemeztem Pinako hamvainak tárolóját, szemeim a ravatalozót befedő anyagra vándoroltak. Zöld színe volt, aranyozott rojtokkal. Elkezdtem számolni őket, de nem jutottam sokáig. Akaratlanul is eljutott pár szó a fejembe a pap beszédéből. Igyekezve néztem a lámpákra, aztán a műgyertyákra, de akármennyire is próbáltam nem odafigyelni, a szavak szinte észrevétlenül kúsztak be a fülemen elvetve pár magot a fejemben, amik rohamosan nőni kezdték, és mire feleszméltem, éreztem, hogy megnedvesedik a szemem. Lehunytam hát őket, és kizártam mindent. Legalábbis próbáltam. De pont, hogy magamat zártam be a gondolatokkal, amiket rám erőltettek. Nem akartam hallani őket. Nem érdekeltek! Résnyire nyitottam ajkaimat, és úgy szívtam be az oxigént. Beharaptam alsó ajkamat, és kétségbeesetten próbáltam bekapcsolni a szelektív hallásomat. És a saját gondolataimat akartam, amik a lámpa fényéről, az urna szépségéről, és az aranyos rojtok számáról szóltak. Gyomrom viszont görcsberándult, és tekintetem véletlenül a zokogó Winryre tévedt. Megremegtem... éreztem, hogy Al rámpillant, én nem néztem vissza rá. Nem, nem, nem, nem! Elegem van ebből az unalmas, és hosszú marhaságból! Nem akarok itt lenni! Legyen már vége!...
...
Könyörgöm...
...legyen vége...
Egy könnycsepp csordult ki a szememből, és elmosódott az egész terem, az alakok, a fények és a színek.. Nem, nem sírhatom el magam. Erősnek kell lennem. Nem szabad belegondolnom, vagy elérzékenyülnöm. Nem lehet...nem. Nagy gombóc keletkezik a torkomban, és úgy érzem, hogy rosszul leszek.. már nem vagyok jól.. mi ütött belém? Hirtelen olyan gyengének érzem magam...olyan... elkeseredettnek.. De miért? Nem lehetek gyenge.. támogatnom kell az öcsémet.. és Winryt is. Ha én nem állok a sarkamra, ki fogja megnyugtatni őket? Mély levegőt vettem, és lenyeltem a hirtelen előtörő érzést. A pap pedig befejezte a beszédet. Csend következett. Néma csend. De nem az a kellemes, nyugodt fajta. Egy fojtogató, jókedvet elszívó csend. Megjelent két inges ember, megfogták az urnát, és elindultak kifele, mi, gyászolók pedig követtük őket. Kiléptem a friss levegőre. Megkönnyebbülés volt. A nap is már-már előbukkant a felhők leple mögül. Elindult a menet, fel a dombtetőre, a sírhelyhez. Winryre pillantottam, és valahogy..úgy éreztem, meg kellene nyugtatnom, ám ekkor megszólaltak a harangok... Keservesen és hangosan. Némán ballagtam a sírhelyhez, ahol az urnát a földbe helyezték. Nem éreztem semmit. Mintha megállt volna velem az idő, és csak a környezetem mozgott volna. Szóltak hozzám, én válaszoltam. De mintha nem is az én hangomat hallanám. Szép lassan elmentek az emberek, én pedig magamra maradtam a dombtetőn a sír mellett. Csak néztem a keresztet. Néztem, és néztem..és aztán hirtelen előtörtek belőlem a könnyek. Nem bírtam legyűrni, olyan gyorsan jött. Akárhogyis küzdöttem, a szám lefele görbült, és könnycseppek szabadultak el, egymás után sietve le az arcomon. Kezemet felemelve próbáltam elrejteni magam a világ elől. Egyre erősebb lett az érthetetlen fájdalom, és úgy marta a szívem, hogy már fájt..és ezt nem bírtam elviselni. Egyre keservesebben zokogtam. Ürességet éreztem, ahogy eszembe jutott Pinako kedves mosolya, hangja.. Soha többet nem tudok majd beszélni vele. Soha többet nem láthatom..
- Ed....
Egy kéz nehezedett a vállamra, és szorította meg óvatosan.
- Ed.. ne szégyelld...senki se várja el tőled, hogy kemény férfiként példát mutass...sírj nyugodtan...
Felpillantottam, és Winry könnyes arcát pillantottam meg. Ki volt borulva, ó, de még mennyire... és mégis.. Ő vígasztal? Pont Ő? Nekem kellene támogatnom, nem fordítva!..
A lány átölelt, és hozzám bújt.
- Sajnálom...úgy sajnálom.... - szinte suttogtam ezeket a szavakat, és közben elcsuklott a hangom.
- Ne sajnáld... nem csináltál semmit.....Ő tudja, hogy szeretted..és nem akarja, hogy bármiért is szomorú legyél... azt szeretné, hogy újra boldog és vidám legyél...és..én is azt szeretném..
Szorosan tartottam Winryt, nem szóltam semmit. Bár még mindig éreztem a keserűséget, az ürességet kezdte feltölteni valami... Valami, amitől melegség járja át a szívemet. Fogalmam sincs, hogy mi lehet... de érzem.. és ez a lényeg.

***

PS.: Oké, a címnek nem sok köze van az egészhez szerintem. Bár, ki tudja... Egy szó, mint száz... RIP nagypapa..