Pale..

Egy fa mellett ülök, és könyvemet olvasom. De nem nagyon figyelek a tartalmára. A gondolataim szárnyalnak az égen, mint megannyi gyorsröptű madár. A többiek a házban sürögnek-forognak, én nem nagyon tudnám hasznossá tenni magam a konyhában, ezért inkább a háttérbe vonultam, és azzal segítek nekik, hogy nem vagyok láb alatt. Al olyan boldog. Én is az vagyok. És elégedett. Sikerült, amiért elindultunk, és végre visszatérhettünk dolgavégezetten. Ehettünk Winry almáspitéjéből is. Nem csak én. Együtt ehettem az öcsémmel. Annyi év után ismét együtt emeltük meg poharunkat és ihattunk a szebb napokra. Fáradtan, de mosolyogva hunyom le szemeimet. Olyan kimerültnek érzem magam.. biztos ez a sok esemény most mutatja a rám gyakorolt hatását. No de...mihez kezdünk most?
Ahogy lecsukódnak pilláim azonnal érzékelem szinte, hogy
már megint sötét van. Pedig nem rég kelt fel a nap... legalábbis reggel volt, mikor álomba szenderültem a fa tövében. Nem, ez biztosan nem egy felhő, amelyik eltakarta a napot. Ez sokkal sötétebb annál... átláthatatlanabb. És úgy veszem észre, hogy egyre csak terjeszkedik. Persze nem gyorsan. Csigalassúsággal kúszik fölém, néha szándékosan szétválik, hogy azt higgyem, minden rendben. De ezt is csak azért teszi, hogy elvonja figyelmemet a fölöttem keletkező nyílással, a körülöttem kígyózó, még sötétebb nyúlványairól, amik észrevétlenül körbevesznek, és amikor már elzárják a menekülési utamat, fedik fel tervüket előttem, véglegesen beszőve a kis fényforrást mely felé bizakodva fordultam. Érzem, hogy alig kapok levegőt, a szél is megszűnt, minden mással egyetemben... mintha csak én lennék, és ez az ismeretlen árnyék, amely el akar nyelni, de úgy, hogy semmi ne maradjon hátra belőlem. Elfed engem az emberek elől, akikben bízhatok... akikre szükségem van ahhoz, hogy túl tudjak élni akár egy napot is. A lábam alatt megmozdul a talaj s én ijedten ugrok fel ültömből. Valami megpróbál lehúzni. Mélyre. Nem akarom, kiáltanék, de egy hang se jön ki a torkomon. Kitépem lábamat a mocsaras állagú sötétségből, és rohanni kezdek előre. Fogalmam sincs, hogy merre. Fogalmam sincs, hogy milyen irányba rohanok. Hogy merre van a fent és a lent. De nem fogom hagyni, hogy elnyeljen! Soha! Utolsó leheletemig küzdeni fogok. Nem magam miatt. Hanem azok miatt, akikről tudom, hogy szeretnek. Akik energiát fektettek abba, hogy megismerjenek. Akik mellettem voltak, amikor egyedül éreztem magam. Akik tűrték az esetenkénti kedvesnek nem mondható viselkedésemet. Akikkel együtt nevethettem, sírhattam, és mérgelődhettem. Akikkel megoszthattam a legbensőbb gondolataimat is. Nem hagyhatom, hogy ezek csak úgy eltűnjenek. Hogy semmibe vesszenek azért, mert nem voltam elég erős. Most nekem van lehetőségem erőt meríteni ezekből a kapcsolatokból, hogy segítségükkel visszajussak a napfényes udvarra, ahol elszundítottam. Nem bukhatok el. Nem okozhatok fájdalmat nekik. Annyi mindent tettek értem, egyszerűen nem tehetem meg. Megfeszítem minden izmomat, és tovább rohanok. A talaja lábam alatt instabil.Be-besüpped a lábam a feketeségbe, és nem tudom, hogy hova léphetek, és hova nem. De bízom benne, hogy kijutok. Nem tűnhetek el...nem! Valami jeges dolog kúszik a szívemre, és olyan hideg, hogy már éget. Éget, és fáj. Mintha ketté akarna hasadni. Jó és rossz érzésekre. De nem. Nem hagyhatom, hogy kétségbeesésemben hagyjam elkülönülni ezt a két érzést. Együtt kell maradniuk, mint emlékek. Emlékek a szeretteimről. Amiket megbecsülök, és kincsként őrzök. És, mint valami drogból, többet és többet akarok. Ezért futok hát tovább. Még akkoris, ha minden reményem elveszett már...függőségem tovább hajszol, kecsegtet egy jobb jövővel, vidámsággal. Egy halovány fényfoltot pillantok meg a vaksötétben. Mintha csak a napsugár cirógatna, melegség tölt el belülről. A talaj se érződik olyan ingoványosnak már. Még nem merek fellélegezni, de valami elkezd motoszkálni bennem.. megmenekültem talán? Elindulok a fény felé, és szívem egyre hevesebben ver, ahogy közelebb és közelebb érek a kiúthoz. Már csak pár lépést választ el tőle, ám ekkor hirtelen megnyílik a talaj a lábaim alatt, és minden előjel nélkül a mélységbe zuhanok. A fényfolt egy szempillantás alatt tűnik el, mintha ott se lett volna soha. Újra elönt a kétségbeesés, ahogy érzem, hogy zuhanok, és sehol se tudok megkapaszkodni. Nem így gondoltam...teljesen máshogy képzeltem ennek a végét. Azt hittem megcsináltam.. hogy elég erős vagyok hozzá, hogy túléljem. De hibába estem, amikor hittem a szememnek... ami csak a külsőségekre hívja fel a figyelmünket. Nem láttam a fény igazi forrását, csak a ragyogását..Nem láttam, hogy hamis. Egy csapda csupán, amibe oly könnyen belesétál az ember. Nem figyeltem eléggé. Elbuktam. Sose képzeltem volna, hogy ne tudnám megcsinálni. Hiába mondtam, hogy úgyse lesz jobb. Mindig reménykedtem egy csodában. Mindig. Tudtam is, hogy lesz. Biztos voltam benne...de tévedtem..
-Nii-san..!
...Mi lesz most ezután?...
- ..Tessék Al..?
...Ha lezuhantam, hol fogok felébredni?..
- Kész az ebéd, mindenki rád vár!
..Felébredek egyáltalán?
-Oh...
...Félek...
-Nii-san...minden rendben van?
..Mit hoz vajon a jövő?..
-..Persze! Miért kérdezed?
...Lesz egyáltalán jövőm?..
-Hát..olyan..furcsa vagy.
...Sikerült kijavítanom egy hibámat..de ez a hiba eltörpül azok mellett a szenvedések mellett amit okoztam..
-Jajj, Al, ne vidd túlzásba az aggódást! Jól vagyok, hidd el. Éhesen jól!
...Hogyan leszek képes mindent helyrehozni?..
-Akkor jó! ..de ne üldögélj már annyit, gyere, korog a gyomrom!
... képes leszek egyáltalán valaha is kijutni a sötétségből, melybe belezuhantam?..
- Oké..oké! Megyek már!
...
...
...Mi lesz most ezután?