Reality...

Sóhajtottam egyet, és elfeküdtem az ágyamon. Csak bámultam a plafont, és az árnyékot, amit a besütő hold fénye vetített rá. Késő este volt, én mégis képtelen voltam elaludni. Alphonse már mélyen szuszogott a mellettem lévő ágyon, mivel kimerítette a mai nap. Sokat sétáltunk, megmutattam neki a kedvenc helyeimet a városrészben.  Számára izgalmas volt,és újdonság. Számomra nosztalgia, és mélabú. Természetesen nem mutattam ki, mert Al boldogsága mindennél többet ér a számomra, még akkor is, ha ilyen nagy áldozatokba került.
Nem kellett volna így történnie. Tényleg nem. Nem kellett volna zargatnom a környezetet, nem kellett volna erőltetnem a lehetetlent. Hagyhattam volna mindent úgy, ahogy van.
Minek is bolygattam meg a rendet?
Miért hittem?
Miért álmodtam?
Mi értelme volt? 
Soha többet nem leszek rá képes.
Bárcsak csendben elfelejtettem volna a múltat. Bárcsak képes lettem volna belenyugodni, hogy ami volt, nincs többé. Akkor nem történt volna ilyen. Biztos vagyok benne.
Még most is élhetne...
Annyira szégyellem magam. Annyit tett értem, és én még csak nem is tudtam róla.
Fogalmam sem volt semmiről.
Nem mondta, hogy beteg. Nem mondta, hogy fáj neki... nem tudtam, mit érez...
Nem tudtam tenni semmit. Későn döbbentem rá. Túl későn. Amikor már nincs visszaút. 
Elkéstem.
Megmarkoltam ingemet a mellkasomnál, és szinte éreztem, ahogy valami belefúródik a testembe, és a vér... a forró vér... Szúrt a mellkasom. Fájt. Fájt a szívem. Oldalamra fordultam, és az ajtóra bámultam, de nem tudtam túl sokáig, mivel le kellett hunynom szemeimet. Fáj...
Miért nem lehetek boldog? Miért kell mindig visszaütnie a sorsnak?
Tudom, hogy nem játszhatok Istent, tudom, hogy az ember nem uralhatja a Sorsot. Viszont a Sors számos utat mutat meg nekünk, választhatunk. Miért választottam azt az utat, ami ködbe vész? Amin menve nem látok többet a következő lépésnél? Miért nem tudok tanulni a hibáimból?
És ő miért nem mondott semmit? 
Miért hallgatott?
Miért nem rántott vissza a jó útra? 
Miért hagyta, hogy arra menjek?
Miért hagyott el? Miért halt meg?
Miért...?
Beleharaptam takaróm szélébe, hogy elfojtsam zokogásom hangjait.
Már sosem lesz olyan, mint régen. Nélküle sosem... folyamatosan csak egyre többet veszítek el....
Mi marad hát nekem, hogy tovább éltessen? Nem akarok több hibát. Nem... nem akarok szenvedni többet.... 


Boldog akarok lenni.


Miért van ilyen nagy ára a kérésemnek, amit sosem tudok majd megfizetni?