THE SHADOW OF OUR LIFE
Sötétség. Szürke sötétség, éppen annyi fénnyel, amennyire szükség van a létezéshez. Ahhoz, hogy látszódjanak Ők. Az árnyékok. Van kicsi, van nagy, van vékony, és van széles is. Igazából minden attól függ, hogy éppen merre járnak a pislákoló gyertyafényhez képest.
Teljesen egyformák, viszont egyiknek sem tűnik fel, hiszen egy gyertyához sosem tudnak egyformán odaállni, ezért mindig különbözőnek hiszik magukat, és büszkék is rá. Hogy egyediek, hogy jobbak a másiknál. Mivel árnyékokról van szó, sosem alszanak vagy pihennek. Mindig járkálnak, teszik az ügyes-bajos árnyék-dolgukat, és igyekeznek láthatóak maradni. Ha túlságosan messze mennek a gyertyák fényétől, elhalványulnak, és máris szinte senki sem veszi észre őket. Ha pedig kilépnek a fényből, eltűnnek a szem elől, láthatatlanná válnak. A történelem során csak egy árny volt képes önnön akaratából a sötétségbe lépni, és azóta sem látták viszont. Nevét mindenki ismeri azonban: ő volt Altering. Ettől retteg az összes árnyék, a sötétségbe hullástól. Fel is ér egy öngyilkossággal a közhiedelem szerint. Egyedül maradni, semmivé válni. Vagy mondhatnánk azt is, hogy beleolvadás az egységes sötétségbe. Beleolvadnak az életterükbe, oda, ahol minden elkezdődött, ahonnan kiváltak, amikor megjelentek az első gyertyák. Nem tudni, hogy ki gyújtotta meg őket. De egyszer csak megjelentek, és magukkal hozták a fényt, a létezés kulcsát. Azóta egyre több és több gyertya gyúl lángra, pislákoló fényével világítva meg a végtelen nagyvilágot, amiről azt se lehet tudni, hogy hol kezdődött, és hol ér véget. A gyertyákkal együtt pedig az árnyékok is sokasodnak. Nem szeretnek egyé válni másokkal. Mindegyik szereti megtartani a külön kis formáját –mert ugye, szentül meg vannak győződve arról, hogy külön formájuk van, és ez nem a környezettől függ-, és bosszúsak lesznek, ha mások véletlenül, vagy éppen szánt szándékkal lefedik alakjukat, áthaladnak rajtuk. Szeretik a csendet, és nem kedvelik, ha kitűnnek a tömegből, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy szívesebben beolvadnak, mintsem valami feltűnő, és meglepő dolgot műveljenek. Elég fura tehát, hogy előszeretettel gondolják különbnek, eltérőnek tartani magukat a nagy átlagtól, amibe szánt szándékkal tartoznak bele. A legmérvadóbb pedig az, hogy ki mennyire látszik, mennyire élesen rajzolódik ki a tömegből. Az árnyékok igyekeznek a gyertyák közelében lenni, hogy úgy tűnjön, ők a legtökéletesebbek, hibák nélkül, és mindenki más vágyakozva nézi őket a fényhez való közelségük miatt. Mindenki csodálatosnak gondolja őket, féltékenyek és irigyek is lesznek emiatt. Pedig azok se különbek náluk, csak éppen a jó helyen tartózkodnak, minden vágyuk az, hogy ott legyenek, és bármit megtesznek ennek érdekében. Egyetlen egy dolog különbözteti meg őket. A név.
Az árnyékok legbensőbb tulajdonsága a név volt. Minden árnyék, amikor először kiszakad a sötétségből, kap egy nevet. Ezáltal tényleg egyedivé válnak. Csakhogy itt, ebben a sötét semmiben szinte senkit sem érdekelt a másik neve. Persze kivételek mindig is vannak. A barátok.
Teljesen egyformák, viszont egyiknek sem tűnik fel, hiszen egy gyertyához sosem tudnak egyformán odaállni, ezért mindig különbözőnek hiszik magukat, és büszkék is rá. Hogy egyediek, hogy jobbak a másiknál. Mivel árnyékokról van szó, sosem alszanak vagy pihennek. Mindig járkálnak, teszik az ügyes-bajos árnyék-dolgukat, és igyekeznek láthatóak maradni. Ha túlságosan messze mennek a gyertyák fényétől, elhalványulnak, és máris szinte senki sem veszi észre őket. Ha pedig kilépnek a fényből, eltűnnek a szem elől, láthatatlanná válnak. A történelem során csak egy árny volt képes önnön akaratából a sötétségbe lépni, és azóta sem látták viszont. Nevét mindenki ismeri azonban: ő volt Altering. Ettől retteg az összes árnyék, a sötétségbe hullástól. Fel is ér egy öngyilkossággal a közhiedelem szerint. Egyedül maradni, semmivé válni. Vagy mondhatnánk azt is, hogy beleolvadás az egységes sötétségbe. Beleolvadnak az életterükbe, oda, ahol minden elkezdődött, ahonnan kiváltak, amikor megjelentek az első gyertyák. Nem tudni, hogy ki gyújtotta meg őket. De egyszer csak megjelentek, és magukkal hozták a fényt, a létezés kulcsát. Azóta egyre több és több gyertya gyúl lángra, pislákoló fényével világítva meg a végtelen nagyvilágot, amiről azt se lehet tudni, hogy hol kezdődött, és hol ér véget. A gyertyákkal együtt pedig az árnyékok is sokasodnak. Nem szeretnek egyé válni másokkal. Mindegyik szereti megtartani a külön kis formáját –mert ugye, szentül meg vannak győződve arról, hogy külön formájuk van, és ez nem a környezettől függ-, és bosszúsak lesznek, ha mások véletlenül, vagy éppen szánt szándékkal lefedik alakjukat, áthaladnak rajtuk. Szeretik a csendet, és nem kedvelik, ha kitűnnek a tömegből, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy szívesebben beolvadnak, mintsem valami feltűnő, és meglepő dolgot műveljenek. Elég fura tehát, hogy előszeretettel gondolják különbnek, eltérőnek tartani magukat a nagy átlagtól, amibe szánt szándékkal tartoznak bele. A legmérvadóbb pedig az, hogy ki mennyire látszik, mennyire élesen rajzolódik ki a tömegből. Az árnyékok igyekeznek a gyertyák közelében lenni, hogy úgy tűnjön, ők a legtökéletesebbek, hibák nélkül, és mindenki más vágyakozva nézi őket a fényhez való közelségük miatt. Mindenki csodálatosnak gondolja őket, féltékenyek és irigyek is lesznek emiatt. Pedig azok se különbek náluk, csak éppen a jó helyen tartózkodnak, minden vágyuk az, hogy ott legyenek, és bármit megtesznek ennek érdekében. Egyetlen egy dolog különbözteti meg őket. A név.
Az árnyékok legbensőbb tulajdonsága a név volt. Minden árnyék, amikor először kiszakad a sötétségből, kap egy nevet. Ezáltal tényleg egyedivé válnak. Csakhogy itt, ebben a sötét semmiben szinte senkit sem érdekelt a másik neve. Persze kivételek mindig is vannak. A barátok.
Volt egy árnyék, Fore. Nem volt az a kimondott „mindig-a-fényben-állok” típus, egy egyszerű árny volt csupán, aki megelégedett azzal a hellyel és megvilágítással, ami éppen jutott neki. Egy dologba viszont nem akart belenyugodni. A sötétségbe. Akárkinek ezt megemlítette, az csak nevetve legyintett, és a gyertyák felé mutatott:
- Nem látod, te buta, hogy ott fény van? Ha ennyire zavar a sötétség, akkor férkőzz közelebb hozzá!
- Nem látod, te buta, hogy ott fény van? Ha ennyire zavar a sötétség, akkor férkőzz közelebb hozzá!
Buta. Mindig ilyeneket kapott válaszul. Buta, tudatlan, idegesítő, fárasztó, bolond. Csupán azért, mert volt benne egy kellemetlen érzés, amit a többi árnyék nem érzett, vagy szándékosan nem is akart érezni. Fejét a gyertya felé fordítva elhitte, hogy amit ott lát, az fény. Az igazi Fény. A legerősebb, a legszebb.
De tévedett. Az összes árnyék tévedett, tévhitben élt, amikor azt gondolta, hogy a világ az a sötét, gyertyával bevilágított üres tér, amiben élnek. Meg sem fordult a fejükben. Kivéve egy árnyéknak, Realizationnak. Ő pedig egyike volt Fore barátainak. Fore volt az első árnyék, akinek voltak barátai, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló kapcsolata volt a 3 árnynak.
A barátok alapjába véve csak gondolataik 50%-át osztották meg egymással. Fore rendszerességgel beszélt a sötétségtől való viszolygásától, a többiek pedig próbálták vigasztalni, hogy mindenki titokban így van ezzel. Ez igaz is volt, de az árnyat nem elégítette ki.
- Kit érdekel, hogy a többiek hogy viszonyulnak a sötéthez! Én nagyon utálom, és nekem csak ez számít. Nem akarom ezt a sötétet. Világosságot akarok, ahol mindenki egyformán kirajzolódhat, és tisztán láthat! Biztos vagyok benne, hogy van valahol egy ilyen hely!
- Kit érdekel, hogy a többiek hogy viszonyulnak a sötéthez! Én nagyon utálom, és nekem csak ez számít. Nem akarom ezt a sötétet. Világosságot akarok, ahol mindenki egyformán kirajzolódhat, és tisztán láthat! Biztos vagyok benne, hogy van valahol egy ilyen hely!
Fore szavai szöget ütöttek a többiek fejében, de nem nagyon gondolkoztak el rajta. Annyira nem ragadta meg egyiket sem a fiatal árnyék lázadása. „Gyerek még, azok mind ilyenek. Majd kinövi.”
De ez nem történt meg. Fore egyre megszállottabban kezdett elmélkedni ezen a témán. Mindenki egyet értett abban, hogy még sosem láttak ennyire kattant árnyékot.
Realization pedig egyszer csak rádöbbent, hogy Fore-nak igaza van.
Kell lennie egy helynek, ahonnan jöttek a gyertyák. Ahonnan a fény származik. Persze, semmi szín alatt nem vallotta volna be magának, hogy hinni kezdett a csodabogárnak, aki híres volt a hülye logikájáról. Teljesen elütött a megszokottól, éppen ezért flúgosnak tartották. Az összes sötét árny így vélekedett. Realization pedig nem akart negatív hírnevet szerezni azzal, hogy Fore állítása mellett érveljen. Mivel határozottan hajlamos volt arra, hogy több napon keresztül csak úgy legyen, és gondolkodjon, nem volt meglepő, hogy oda küzdötte magát az egyik gyertyához, és leült elé, nézve a táncoló lángocskát, amit képtelenség megérinteni. Merengett, gondolkodott. Próbálta kitalálni, hogy honnan jöhetett, és miért képes fényt árasztani magából. Több napon, heten, hónapon, éven keresztül csak ült, és nézte. Annyira gondolataiba merült, hogy teljesen kizárta a külvilágot saját fejéből. Így nem vette észre, hogy a gyertya egyre fogy és fogy…
Úgy érezte, hogy zsákutcába ért, képtelen találni új szálat, amin elindulhat, és nagyot sóhajtva felállt. A környezetéből minden árnyék elmenekült, másik gyertyához, Realization pedig csak most kezdett rádöbbenni, hogy fenyegeti őt az egységbeolvadás veszélye. Talpra ugrott, és már lépett is volna tovább, amikor a gyertyaláng pördült egyet, és kialudt. A régi ezzel egyidőben pedig sötétségbe került. Realization lélegzete elállt, ahogy megérezte alakjához nyomódni a sötétséget, ahogy körülöleli, és szép lassan magába kebelezi. Suttogó hangokat hallott mindenfelől, és egyben, mintha a saját szájából is ugyanaz a név hangzana el. Altering. Megrázta fejét, pontosabban csak akarta, de nem tudta. Már nem volt egy. Már a többhöz tartozott, és ki tudja, hogy miféle inger alapján dől el, hogy ez a nagy massza mit csinál… Talán… Altering? Valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Lehet, hogy már a tudata is kezd semmivé lenni, egyesülni a sötétséggel? Más magyarázat nincs erre a furcsán… pozitív érzésre. Az egész dolog morajlott, és hullámzott, mint valami óriási árnyék… Ijesztő volt, mégis élettel teli… Ebben a pillanatban fény világította meg a területet, és a morajlás visszahúzódott. Realization újra fényben találta magát, közben pedig idegesen zihált. Mi volt ez? Körbe nézett, és megpillantott egy gyertyát. Egy újat, ami pár méterrel a kialudt fényforrás helyén keletkezett. Megmenekült. Ezt a mázlit. Bizonytalanul pillantott a Sötétségre, ami nem is olyan rég a közvetlen közelében hömpölygött, és magába próbálta nyelni. De vajon miért nem sikerült neki? Mert a végsőkig ellenállt? Új gondolatokkal a fejében közelebb ment a gyertyalánghoz, és már nem merült gondolataiba, mert rettegett, hogy ez az eset megismétlődhet. Persze a többi árnyék nem is vett tudomást eme eseményről: nem velük történt. Örültek is neki.
Realization pedig nem tudott megnyugodni.
A Sötétségtől való rettegés valami megszállottságba csapott át, és már büszkének érezte magát, hogy meg tudott meneküli a masszából. A riasztó emlék kissé elhalványult, és átalakulva már kíváncsiság és valamiféle nem-normális elégedettség érzését keltette benne. Ahogy telt az idő, egyre üresebbnek érezte magát, mintha a sötétség kiszakított volna belőle egy darabot. Eddig sosem tűnt fel, hogy teljes egész volt, most pedig, hogy valami kiszakadt belőle, azonnal feltűnt a hiánya. Pedig alakja, kiléte nem változott. Lehetséges lenne, hogy nem is szakadt ki belőle semmi? Hogy épp ellenkezőleg valami plusszt kapott, amit eddig még sosem tapasztalt, és most annak a hiányát érzékeli, már-már beteges módon vágyva az érzésre?
Egyre többet merészkedett a Sötétség határához, és hallani vélte a suttogást is.
Altering.
Altering.
Altering.
Biztos ő lehet a vezető. Valamiért úgy döntött, hogy önszántából csatlakozik oda, ahonnan jött. De miért? Miért? Miért? Miért? Igyekezett megszabadulni ezektől a bosszantó kérdésektől, de egyre inkább átvették elméje fölött az uralmat.
Nem bírta magában tartani, egyre inkább úgy érezte, hogy ez a meg fogja betegíteni, ha nem beszélt erről valakivel. Mivel a Fore-t nem akarta még jobban felzaklatni, és saját jó hírét se akarta bomlasztani, egyik alkalommal, amikor szokásos gyűlésükről távoztak, magához hívta Determinationt, és szorongva bár, de közölte vele tapasztalatait és érzéseit. Az árnyék figyelmesen végig hallgatta, és mivel sokat adott Realization véleményére-mivel valahogy mindig meghökkentő, és igaz dolgokra szokott rájönni-, nem nevette ki. Sőt, még meg is fontolta a dolgokat, amiket hallott. Őt is zavarta a dolog, hogy mindez a hibbant Fore-től származik, de ennek ellenére elhatározta, hogy a végére fog járni a kérdésnek.
Realizationhoz hasonlóan ő is sokat üldögélt a gyertyák mellett, félve bár, de meg is közelítette a határvonalat, de semmi suttogást nem hallott. Lehet, hogy Realization elméje megbomlott, mert akkora traumát élt át? Makacsul elvetette ezt az elméletet. Realization nem szokott tévedni semmiben. Viszont most eléggé aggasztotta a viselkedése, mert már szinte semmit se csinált, csak ült a Sötétség határán, és meredt előre. Nem mozdult semerre. Nem beszélt senkivel. Még hibbantabbnak tűnt, mint Fore.
- Mit csinálsz te itt? – kérdezte Fore.
Realization nem válaszolt azonnal, csak tovább motyogott maga elé.
- Beszélgetek a Sötétséggel – mondta végül, pillantásra se méltatva a másik árnyat, aki ettől kicsit megijedve pislogott a nagy semmi felé. Tett egy tétova lépést hátrafele.
- Miről beszélgetsz vele? – kérdezte némi habozás után, mert vérében volt a kíváncsiság, még az iránt is érdeklődött, amitől rettegett.
- A Fényről.
Ez volt az utolsó mondat, amit Realization-hoz lehetett kötni. Jó pár órával később már sehol se találta senki. Eltűnt. Elnyelte a Sötétség.
Fore teljesen maga alá került.
- Megmenthettem volna…
- Nem a te dolgod. Ne is törődj vele. Ő döntött így.
- De mégis mi késztethette arra, hogy ilyen szörnyűséget tegyen magával?
- Nem tudom.
- Biztos, hogy nem ő akarta így. Ő nem akarhatta, nem?
- Nem tudom.
- Azt mondta, hogy a Fényről beszélgetett a Sötétséggel. Szerinted becsapta őt, hogy magához csábítsa?
- Fore, nem tudom!
A beszélgetés ennyiben maradt. Fore elment, magára hagyva Determinationt a gondolataival. A Fény. Determination agykerekei erősen kattogtak, és nem tudott nyugodtan gondolkodni. De nem hátrálhat meg, már csak azért is muszáj lesz rájönnie, hogy honnan jön a Fény. Realization egyre furcsábban viselkedett, amióta megtörtént az incidens. Vajon mindent elmondott neki a Sötétségről, amit akkor és ott tapasztalt? Miért akart visszamenni, amikor megmenekült tőle? Mi fertőzhette meg ennyire elméjét, hogy ilyenre késztesse? Fény. Igen. Fore ültette a bogarat Realization elméjébe. Az egészet Fore indította el. Ő a felelős ezért. Fore volt az első, akiben felmerült a gondolat, hogy vajon honnan származik a Fény. Ő esküdözött, hogy kell lennie egy olyan helynek, ahol a Fény uralkodik, nem a Sötétség. Ahol minden árnyék egyforma lehet.
Egyáltalán mi az a Fény?
És mi a Sötétség?
Miért félnek az árnyékok a sötétségtől? Akkor minden egyenlő. Minden ugyanolyan. Egyek lesznek. Nem sok kis árnyék lesz, hanem egy nagy. Ahol nem azért nem kérdezik a neved, mert senkit se érdekel, hanem mert mindenki tudja.
Szép lassan megszületett fejében egy gondolat.
Realization rájött valamire.
Nem volt őrült. Csak megtudott valamit. Valamit, amit annak előtte Altering is tudott.
Realization elmondása szerint a Sötétség az első árnyék nevét emlegette. Azért, aki először lépett önként vissza oda, ahonnan kivált. Kell lennie valaminek ott bent. A masszában. Altering képes lett volna megmaradni tudatával? Miért nem nyomta el őt a többi árny, akikkel egybe olvadt? Mit tudhatott, amitől mindenki fejet hajtott lénye előtt?
Determination egyszerre elhatározta magát, hogy bármibe kerüljön, ő erre rá fog jönni. És semmi sem állíthatja meg.
A következő napra ő is eltűnt.
Az eltűnések nem kavartak túl nagy port, igazából senki sem törődött velük. Kivéve Fore-t. A fiatal árny értetlenül állt az események előtt, és akárhogy is szerette volna, nem tudta megmagyarázni a történéseket. Mindkét árnyék, akik nem vetették meg elképzelései miatt, semmivé lettek. A rettegett Sötétség részeseivé váltak, és nincs már mód rá, hogy visszahozza őket. Nem volt több baráti gyűlés, nem volt több árny, aki hajlandó lett volna beszélni Fore-val. Fore pedig magányosnak érezte magát. Életében először. Megtapasztalt valamit. Valami jót, valami csodálatosat. A barátokat. Hogy van kikre számítania, hogy van, aki meghallgassa. Amikor ez hétköznapibb érzéssé vált, egyszerre eltűntek a számára fontosabb árnyékok. A keletkezett űrt pedig a magány érzése töltötte ki. Nem volt semmi, ami betömhette volna a sebét. Sokszor megfordult fejében, hogy követi társait, és a Sötétségbe vonul, de sosem volt hozzá elég bátorsága. Naphosszat ott ült a határvonal közelében, de fél szemmel mindig a gyertya nagyságát leste, másik szemével pedig a hömpölygő masszát. Így teltek a napok, a hetek, az évek. Ki tudja már számon tartani az időt, amikor az égvilágon semmi se történik? Fore nem érezte úgy, hogy meg kéne egyáltalán mozdulnia. Ha a gyertya gyengén pislákolt, átvonult egy másikhoz. Sosem zavarta, ha messze került a fénytől, és elhalványodott. Mindez semmit sem számít. Már nem érezte magát árnyéknak. Nem kötötte semmi őt azokhoz a sötét foltokhoz, akik őt levegőnek nézve elhaladtak mellette, sokszor már át is lépkedtek rajta, mert olyan halovány volt, hogy észre sem vették. De Fore-nak még így sem volt bátorsága átlépni a határvonalat.
Egyik napon, ami hiába ígérkezett ugyanolyannak, mint a többi, megremegett a föld. Az összes árnyék ijedten dermedt le, és kapkodta fejét. Sok gyertya el is oltódott, és a Sötétség lecsapott rájuk. Forenak sikerült biztonságban maradnia, de a fülsiketítő robaj közepette azt hitte, hogy meghal. Nagy sokára a robaj elült, és amikor a remegő árnyak felemelték fejüket döbbenten konstatálták, hogy egy vékony világító hasadás keletkezett a koromfekete semmiben. Csak álltak, és meredten nézték, ahogy a feketeség körbeveszi a repedést, de képtelen betömni. Nem tud odaférkőzni hozzá.
A Fényhez.
Fore is csatlakozott az ámuldozó sereglethez, akik félve, mégis csodálattal meredtek a hasadásra. Szemei kíváncsian, bizakodva csillantak. Mi lehet az pontosan? Csak nem a Fény eredeti forrása? Csak nem az, amiről én mindig is álmodtam? Nem tudhatta biztosan a választ. De bensejében valami megmozdult. Egy érzés, ami az örömhöz hasonlított talán a legjobban. Az érzése annak, hogy lehet, igaza volt. Lehet, nem csak képzelete szüleménye, reménytelen vágyainak megtestesítése volt a Fény. Lehet, hogy valóban létezett. Legszívesebben azonnal odarohant volna hozzá, de nem merte. A Sötétség elválasztotta a kis gyertyás területeket a repedéstől. Eltűnne, mielőtt odaérhetne az örök biztonságba. Ahol nem kellene attól tartania, hogy semmibe veszik, hogy a gyertya kialszik. Márpedig a lehetősége megvan rá. Átfutott az agyán, hogy megvárja, amíg pár gyertya bevilágítja az utat, de a gyertyák véletlenszerű helyeken bukkannak fel, nem is biztos, hogy valaha is utat képeznének odáig. Vágyakozva merengett a távoli fénycsíkra. Körbe nézett, és a környező árnyékokon is látszott, hogy legszívesebben ők is odamennének.
- Végig igazad volt Fore! A Fény tényleg létezik!
Az árnyékok körbevették Fore-t és bocsánatot kértek tőle szörnyű viselkedésük miatt. Még a legfényesebb gyertya melletti helyet is felajánlották neki, hogy kimutassák újonnan támadt szeretetüket iránta. De Fore tudta, hogy nem akarja ezt. A magányt ez a sok hirtelen jött csodálat sem tudná eloszlatni. Ahogy a többiek magasztaló beszédeit hallgatta, rájött, hogy mennie kell. Meg kell próbálnia. Le kell győznie félelmét, hogy elérhessen az álmához. Nem hagyhatja, hogy eltántorítsák a mézes-mázas szavak.
Sokáig hezitált, ácsorgott a határvonalon. A többi árny próbálta meggyőzni, hogy ne csináljon butaságot, de Fore csak egyre biztosabb lett dolgában.
- Egész életemben bánnám, ha ezt most nem merném megtenni – nézett végig az árnyékseregleten, majd a fény felé pillantott. – Ki tart velem?
Egy csapásra néma csend lett. Az árnyékok szótlanul álltak, megszólalni képtelenek voltak. Senki sem akart a Sötétbe lépni. Még akkor se, ha Fore-nak mindvégig igaza volt. Nem bíztak benne. Nem akartak eltűnni, és nem vállalták a kockázatot. Fore egy keserédes mosollyal tudomásul vette a helyzetet.
- Én elmentem. Talán majd még összefutunk a Fényben! – Azzal fogta magát és a sötétségbe lépett.
Azonnal elárasztották őt a suttogások, a massza teljesen beborította. Nem látott semmit maga előtt, csak azt a repedést, ami után annyira ácsingózott. Nem szabad hagynia, hogy magába olvassza őt az egység. Meg kell maradnia önmagának. Különállónak. Egyedinek. Fülét befogva próbált közelebb kerülni a Fényhez, nem akarta engedni, hogy a sutyorgások tudatáig eljussanak. Nem akarta, hogy megbabonázzák. Keservesen küzdött, de mintha semmit se haladt volna előre. A lábai mintha megszűntek volna létezni. Kezdett kétségbeesni, és végelkeseredettségében elkezdett kapálózni kezeivel-már ha azok a kezei voltak. És akkor meghallotta őket.
- Fore, te végig tudtad!
- Fore, te vagy az első!
- Fore, meg tudod csinálni!
- Fore, erős vagy!
- Fore, segítünk! Érd el az álmod!
A fiatal árnyék felismerte az utolsóban barátai hangját is. Megszűnt tiltakozni, elengedte magát, és a Sötétségre bízta magát. A massza pedig felmorajlott, és hullámzásával egyre közelebb segítette Fore-t a hasadáshoz. Az árnyék egyre magabiztosabbnak érezte magát, hogy közeledett a Fényhez, és mindennemű félelme elillant. Megbízott a Sötétségben, és elérte a Fényt. Egyszer még visszanézett a Sötétségre, aki segített neki, a gyertyák fényében ragadt társaira, akik majdhogynem irigykedve néztek rá, aztán végleg búcsút intett világának, és áthaladt a repedésen.
A fény teljesen elvakította. Pár pillanatig nem is látott semmit, olyan szokatlan volt neki ez a fényáradat. Majd szép lassan kinyitotta szemeit, és ámulva nézett körbe. Minden világos volt, határozottan a Fény uralkodott. A Nap ragyogott, és sugarai minden kis résen áthatoltak. Fore olyat látott, amit eddig még sosem: színeket. A világ színes volt. A Fa lombja zöld volt, a törzse pedig barna. Az ég kék. felhők fehérek. A virágok pedig különböző színekben pompáztak. Állatokat is látott. Különböző formákat. Minden hihetetlenül szép volt. Gyönyörű, és a szív felderül minden kis apró szépségtől. A legfurcsább mégis az, amit magán tapasztalt. Nem fekete volt, sem annak valamely árnyalata. Színe volt. Világos, és szép. Érezte a szellőt, és a meleget. Érezte az illatokat. Szemeit az égre emelte, és elmosolyodott. Köszönetet mondott mindennek, főként azoknak, akik segítettek neki, hogy ide juthasson: Realizationnak, Determinationnek és Alteringnek.
Élete teljesen megváltozott.
Olyan lett, amilyenre mindig is vágyott.
És nem félt többet a Sötéttől. Hála ennek a háromnak.
Fore ember lett.
*
Fore = Első
Realization = Ráeszmélés
Determination = Elhatározás
Altering = Változtatás
Fore = Első
Realization = Ráeszmélés
Determination = Elhatározás
Altering = Változtatás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése