dörtime~

Megjött édesegyetlenapám. És felméri, hogy mi történt az elmúlt egy és fél hétben, amikor nem volt itthon. Hát igen, Dad, ha nem vagy itthon, akkor üres jóformán a hűtő. Hogy miért? Nos, anyám nem nagyon van itthon, én meg már megszoktam, hogy éhezem. :D
FuckYeah!

Szenvedek. Nagyon. Látszik nem? Túl sok a bejegyzés mostanában.
Borús az idő, én pedig meggyógyultam. Ugye ennek a kettőnek nem sok köze van egymáshoz.
Max annyi, hogy annak ellenére, hogy gyógyultnak érzem magam, nincs erőm felkelni az ágyból. És ez szörnyű. És ezt a "szörnyű" szót, most félkövérrel emelném ki szívem szerint, csak hát, olyan hülyén van beállítva a blog dizim, hogy nem tudom megoldani. Cserélnem kellene... vagy új blogot kezdeni, hátha szaporodnak majd a bejegyzések így nyár felé, a szenvedős korszakomban.

Komolyan, ma már hemperegtem is az ágyon. Én.

Huh, wow... O_o

Msn-en sincs senki, akivel érdemes lenne beszélgetnem, deutálomeztjézusom.
És csak panaszkodni vagyok képes, hát ez lol.
Pedig most nincs rossz kedvem. Tényleg nincs.

I've fully recovered from my previous depressED mood.

És egy melankólikus állapotba zuhantam vissza.
Vissza.
Zuhantam.
Ergo lent vagyok még mindig.

Apám zenéjétől el is felejtettem azt a sokmindent, amit írni akartam. Mert igen, sokminden volt a fejemben, amikor elkezdtem elindítani a folyamatot, melynek végkifejleteként a kurzorral duplán klikkelek az 'Új bejegyzés" opcióra, ezzel magamban elindítva egy újabb folyamatot. Szóval olvastam az előbb egy E. A. Poe művet (Az áruló szív), és be kell valljam kedvemre volt. Nagyon is. Igaza volt az angoltanárnőmnek, hogy a stílusom hasonlít az övére. Mármint, ha írásról van szó. Egyik házi az volt ugyanis, hogy írni kellett megadott szavak felhasználásával egy fogalmazást angolul. Nem szoktam házit írni általában, csak ha megjön hozzá a kedvem, de, mivel az angol előtt volt egy lyukasórám, gondoltam, hogy megírom, mert végül is magamnak írok házit, nem a tanárnak. Szóval elkezdtem írni. Egy kissé zakkant, megszállott őrült gyilkos szemszögéből. Ahogy gondolkodik, és vélekedik az emberekről, miközben egy újabb gyilkosságra készül. Elkezdtem írni. Aztán pedig nem bírtam abbahagyni. És elég crappy módon zártam le. A befejezés nem tetszett, azt nagyon összecsaptam, mert kicsöngettek. Mennem kellett órára, és beadni a fogalmazást. Szóval crappy lett. Mondjuk bármikor folytathatnám is, mert nem zártam le. De úgy érzem, hogy csak elrontanám az elejét, ha tovább írnám, bár ki tudja. Na mindegy.
Amikor kikaptam a fogalmazást, a tanár megdicsért, és mondta, hogy E.A.Poe-s feelingje van. Néztem egyet, de megköszöntem. Fel se fogtam jóformán, hogy elismertek. Elismerték a munkámat. Hihetetlenül jól esett. Igazából világéletemben erre vágytam/vágyom. Hogy elismerjenek. De hát ki nem? Mondjuk nekem borzasztóan kell. Lételemem, motiváló erőm. Mivel én képtelen vagyok bízni magamban.
Yay.

És még mindig nem öltöztem fel, és nem is fogok.
Tegnap nagyon jól esett, amikor kicsit panaszkodtam egyes embereknek, hogy segíteni próbáltak. <3
Igaz, hogy ezeket magamnak kell megoldanom, de azért jól esik, ha úgy érzem, hogy tartanak, hogy nehogy hátraessek a sötétségbe, ahol senki sem lát.

Na szóval, visszatérve Poe bácsira, meg az alkotásra. Szeretnék. Nagyon.

És igen, még mindig válsághelyzetben vagyok. Úgy érzem, hogy egyre butább és butább leszek, holott fejlődni szeretnék, és nem visszafele. De lassan már se rajzolni, se írni nem tudok, és ami a legsiralmasabb, hogy még megpróbálni se vagyok képes. Egyszerűen nem tudok olyat, hogy kezembe fogom a tollat, és húzok két vonalat, és rajzolok egy akármit. Nem tudok. Egyszerűen nem megy. Nagyon zavar, kérem, valaki mondja már el, hogy ez mégis miért van? *Hallgatja a csendet, és próbálja elképzelni, hogy a fehér falnak szája nyílik, és válaszol neki. Habár, ez nem fog megtörténni.*
Olvasni is szeretek, annyira szeretek, nagyon. És nincs könyv, amit olvashatnék. Elkezdtem tegnap a Tetovált Lány második kötetét, nekem tetszik. Eddig. (Első 100 oldal talán...)
Szeretnék könyvhegyeket, listákat, soksok címmel, és íróval. Olyanokkal, akikben biztos, hogy nem csalódhatok, akiknek a műveit falni tudom, mint L az epres sütit. Erre vágyom. Sok jó könyvre, amit olvasok, repül az idő, én pedig egy másik dimenzióba zuhanva megfeledkezem a világról, amiben élek.
Ejj, de jó is lenne..

Anyám volt Ausztriában kirándulni, amíg én beteg voltam. Hazajött, mesélt. Nekem egyedül a baszomnagy mormoták maradtak meg. Kb egy méteresek. O_o Há' faszom! Én azt hittem, hogy max kisebb nyúl-nagyságúak! De nem. Kiderült, hogy nagyok. Szóval okultam eme élménybeszámolóból is.

Holnap pedig, ha minden igaz, akkor utazom Békéscsabára vonattal és anyámmal. Nagyimhoz. Vasárnap jövünk. Legalább csinálok valamit. Noha, előre fel kell készülnöm, hogy valszeg 2 éjszakán át nem tudok majd normálisan aludni. Mert ott nem megy. Nem tudom miért. Csak nem. Egyszerűen... szar az ágy.
Meg 2 és fél napot ki kell bírnom nehézürítés nélkül. No persze, nem ilyen istenhátamögötti, négyszögletű kerekerdő közepén van a kis viskó. Egész nagy a ház. Angol WC is van. Csak kicsi a víznyomás. Ezért a nagyobb gondoknak külön helyiség van fenntartva, pediglen egy BUDI. Amit én ki nem állhatok, fúj,büdös, és tele van pókkal. PÓKKAL. NAGYOK. FEKETÉK.
Még a természet lágy ölén is kellemesebben trónolnék, mint ott. Szóval azt hanyagolni kellene, tehát. Fel. Kell. Készülnöm.

És apám anyám meg jófejek. -_- Megint veszekednek. Megint pénz. Apámnak nincs, anyámnak sincs. Apám csaja gazdag(abb). Apám a csajával megy kirándulni. Étteremben esznek. Apám anyámtól kér kölcsön. Néha kap. Utólag letagadja. Szóval.. még mindig nem értem, hogy élhet valaki gerinc nélkül. Még mindig nem fér a fejembe....