Remény

 Egy kislány sétálgatott a tengerparton. Úgy hat éves lehetett. Haja aranyosan csillant meg a ragyogó napsütésben. Szép kék szemeivel a homokot pásztázta, és kagylókat, meg csigaházakat gyűjtögetett. Sokszor folytatta eme elfoglaltságát, mivel édesapja halász volt, és amíg kint volt kis hajójával a tengeren, ő mindig a parton várta visszatértét, és, hogy ne unatkozzon mindenféle csillogó dolgokkal gyarapította gyűjteményét. Szerette nézegetni a különböző színű és formájú tárgyakat, mindegyiknek különleges erőt tulajdonított, és hitt a mesékben. Szoknyája meglibbent, miközben vidáman nevetgélve fogócskázott a tengertündérekkel, vagy próbálta leelőzni futóversenyben a csillaghomlokú pegazust. A többi gyerek nem nagyon játszott vele, mivel csodabogárnak tartották fura szokásai, és hatalmas képzelőereje miatt. Egyesek szerint az édesanyja eltűnése után csendesedett el, mások szerint valami mentális rendellenességgel küzdött, mivel nem nagyon beszélt. Pontosabban egyáltalán nem beszélt. Soha, senkihez. Mindig mosolygott ugyan, de a tengerparti falucskában élők még nem hallották a hangját. Egy kis viskóban lakott édesapjával, különvonulva a falubeliektől, és az egyetlen érintkezésük a többi emberrel csak az áru eladása közben történt, és többnyire szavak nélkül. Noha az apuka szívesen beszélt, nem szívesen szóltak hozzá, mert a helybeliek úgy tartották, hogy megölte a saját feleségét, és féltek tőle. Voltak ugyan páran, akik kifejezetten barátságosan viszonyultak a halászhoz, ezek az emberek főként gyerekkori barátokból kerültek ki. Ők elhitték amit a rendőrség állított: az anyuka vízbe fulladt, amikor meggondolatlanul apály idején a Hullám-öbölbe merészkedett, és magával ragadta egy hirtelen jövő hullám. Ennek a jelentésnek ellenére is, többen úgy vélték, hogy a halász gyilkolta meg a nőt, mivel az rájött, hogy férje rendszeresen beszélgetett a szirénekkel, akik köztudottan gyűlölték az embereket, és a vesztüket akarták.
Azt ugye meg kell jegyeznem, hogy ebben a világban az emberek igenis babonásak voltak, és rengeteg legenda szólt a szirének és az emberek közti ellentétekről, aminek a vége háború lett, melyben az emberek nyertek, és a sziréneket a tengerek mélyére száműzték, akikben évmilliárdok óta gyűlik a harag, és bosszúra szomjaznak. Az eltűnések is gyakori eseménynek számítottak ezen a környéken, és volt pár eset, amikor még a rendőrség is fejvakarva állt, tanácstalanul. Az emberek ezt a legendás szirénekre fogták, és naplemente után senki sem merte elhagyni házát.
A halász naplementekor mindig megjelent a jelentős zsákmányával, és a kislány, akit Reménynek hívtak, mindig odaszaladt elé, és büszkén mutogatta, hogy miket talált aznap. Az apja csak rámosolygott, megfogta a kezét és egy halk dallamot dúdolva elindultak visszafele. Nem beszéltek soha, mégis egyetlen pillantásukkal tudtak képesek voltak közölni egymással bármit. Lefekvés előtt a halász mindig mesét mondott kislányának. Ez a mese rendszeresen a tengerről szólt, a halászok életéről, és kalandjairól és a szirének szépségéről. A kislány mindig csillogó tekintettel hallgatta ezeket a történeteket, és arról álmodozott, hogy ő is a tengeren utazgathat a sok mesebeli hőssel. Nem beszélt ugyan, de édesapja egyre inkább aggódott érte, és minden nap legalább egyszer a lelkére kötötte, hogy ne menjen a Hullám-öbölbe játszani, ugyanis ott nagyon veszélyes a vízszint ingadozása, sokkal nagyobb mértékű, és hirtelen történik. A kislány viszont ennek ellenére mindig az öböl környékén kószált, és vágyakozva nézte, hogy mennyi szép kagyló hever szanaszét azon a helyen, és mégis... soha senki nem jár oda, hogy összeszedje.
Egyik napon, amikor épp apjához indult volna a kimerítő játék után, a Hullám-öbölben egy alakot vélt felfedezni. Érdeklődve állt meg, és figyelte az alak sziluettjét. A nap lemenőben volt, így nem lehetett kivenni, hogy kiféle, vagy miféle az illető. De a mozgása olyan furcsa volt, és görnyedt volt a tartása. A kislány körbepillantott, majd óvatosan elindult a homokos parton az öböl felé. A tiltott területet nagy sziklák különítették el a part többi részétől, és Remény felmászott ezekre, onnan bámult bele a félhomályba, mivel lemászni róluk nem mert, hiszem apja megtiltotta neki, hogy az öbölbe menjen. Az alak addigra már eltűnt, és semmi nyomot nem hagyott maga után. A kislány várt még egy ideig, és szívében hevesen kalapált a szíve. Úgy érezte, hogy valami hívogatja..de nem volt bátorsága hozzá, hogy beljebb merészkedjen. Megfordult tehát, és a part azon részéhez sietett,ahol apját szokta várni minden egyes nap.
A következő napot azonban végig az öböl szikláinak tetején töltötte, és nézte a titokzatos helyet, hátha megint láthatja majd a titokzatos alakot, akinek volt annyi bátorsága, hogy megszegje a tabut. De nem történt semmi. És nem gyűjtött egy kagylót se aznap.. valamit kellene csinálnia, nem akarta, hogy édesapja esetleg rájöjjön, hogy erre járt. Körbenézett, és meggyőződött róla, hogy senki sincs aki láthatná. Ezek után pedig lemászott a sziklákról, és már a tiltott öböl partját taposta. Idegesen nézett körbe futás közben, és nagyon izgult, hogy mi lesz ha meglátja valaki. Gyorsan felszedett pár kagylót -a legszebbeket-, és már fordult is meg, hogy visszasiessen, amikor lába a földbegyökerezett. Apály volt, és a víz eléggé vissza volt húzódva a medrében...ám nem ettől döbbent le, hanem attól az alaktól, akit múltkor is látott. Egy magas, hófehér, pikkelyes bőrű, halfarkú lény állt a vízben. Szeme leginkább egy óriási haléhoz hasonlított, fején haj helyett egy óriási úszony volt, mely a gerince vonalán húzódott végig. A kislány nagyon megijedt tőle, de a lény nem mozdult, csak tekintetével simogatta Reményt, aki valahogy furán elvarázsolva érezte magát. Megbabonázva bámult a szirén lilásan csillogó szemeibe, aztán elmosolyodott, és visszamászott a sziklára, és sokáig állt ott lenézve a hófehér csodára. Valahogy... nem érzett félelmet. Öröm töltötte el.
Ez élt benne végig, még hazafele menet is, és édesapja sem értette miért. Nem tudta kiolvasni a kislány tekintetéből,hogy mit látott.
Másnap is ugyanez történt, harmadnap is, és a rá következő napokon. A kislány ugyanúgy a Hullám-öböl szikláin üldögélt, és várta a szirént, hogy csodálhassa annak szépségét, és a belőle áradó nyugalomban sütkérezhessen. A szirén pedig megjelent, mindig ugyanabban az időpontban, amikor a nap elérte a látóhatár szélét,és vöröses fényével világított meg mindent. Ott állt a bokáig érő vízben, némán, mégis csodálatosságot árasztva magából. Remény egyre boldogabbnak érezte magát ahogy a napok teltek. Úgy érezte, hogy lassan valami barátságszerű alakul ki közte és a lény között. Feltűnt neki az is, hogy a szirén mindig csak addig jött ki a partra, amíg vízben állhatott. Szerette volna megérinteni a szirént, de sosem sikerült elég bátorságot összeszednie ahhoz, hogy megtegye. Ám már nem félt lemászni a szikláról, minden napját az öböl homokjában töltötte, és ott gyűjtögetett, és mutogatta neki mi mindent sikerült szereznie, és úgy érezte, hogy a szirén kedvesen mosolyog rá... olyan érzést keltett benne, mint régen édesanyja.
Egyik este, amikor épp köszönni készült a lénytől-aki szokásához híven a bokáig érő vízben ácsorgott, és nézte a lányt-, amikor az oldalra billentette a fejét, és vmi dallamot kezdett el dúdolni, ami megszólalt Remény fejében és szinte odaragasztotta őt a földhöz. A kislány lelki szemei előtt csodás vízalatti világok jelentek meg, megannyi fura élőlénnyel. Megszűnt gondolkozni. Megszűnt körülötte minden, csak az álomképek maradtak. Valahogy furán ismerős volt neki az érzés, de nem tudta honnan. Aztán hirtelen beugrott. Édesapja dúdolta neki mindig ezt a dallamot, mielőtt álomba merült volna, illetve amikor mentek hazafele a partról. Hirtelen vmi hideget érzett, és ez visszazökkentette a valóságba. A víz elérte a lábát, és amikor felpillantott a szirént látta maga fölé magasodni. Ijedten ugrott hátra. A lény továbbra se csinált semmit, csak állt, és figyelte a kislányt, aki valahogy..ismét kezdett megnyugodni. Nem akart elmenni, még nem. Még egy kicsit nézni akarta a gyönyörűséget..A visszaáralmó víz megint elérte a kislány lábát, aki azonban nem figyelt rá. A lény szemeit nézte, kutatta, hogy vajon kiféle, miféle.A szíve a torkában dobogott. Lépett egyet előre..aztán még egyet, és még egyet. Majd kinyúlt kis kezeivel és megérintette a szirént. Pikkelyes bőre valahogy selymesnek hatott...úgy érezte,mintha édesanyja kezét fogta volna meg az imént. A kezet saját arcára tette és lehunyja a szemeit.. szinte érezte a lény szívdobbanásai, testének melegét. A szirén óvatosan, finoman végigsimított a kislány arcán, és újra rázendített néma énekére, közben hosszú ujjai lassan, de határozottan Remény nyakára fonódtak. A kislány kinyitotta szemeit, és könyörgő tekintetét a másikéba mélyesztette, de a szirén rezzenéstelen arccal felemelte őt, és kivett kezéből egy kék kagylót.
Remény többet nem ment haza. Apja hiába várta a szokott helyen.
A kislányt hetekkel késöbb találták meg a rendőrök. Darabokra volt szaggatva a teste, és egy kis kupacba pakolva az öböl egyik kis barlangjában, tetején egy csillogó, kék kagylóval...

PS.: Ez most kibebaszottszarlett. Csak azért nem töröltem, mert ha már egy órát szenvedtem vele...Komolyan. Ahogy elképzeltem, tökjó,erre egy ilyen pocsékság lesz belőle...szégyen.

Nothingness

I should come back to life.

But I don't feel like I'd be able to.

Right now I'd rather die both mentally and physically... and vanish from this world.
But I can't do that...at least not now.
I don't want to be part of this selfish and cruel society.
And because of that I can't give up on life.
As long as there is at least one person who needs me I'll be there.

This is my motivation.


*listening to: Australis and Schiller. - Check it. Good for your ear and soul -*